Két és fél évtizeddel ezelőtt indult a történet, akkor merült fel, hogy a nagyobb székelyföldi városok mintájára Ud­var­hely­szé­ken is bővüljön a kulturális intézmények sora. Bár László Csaba, az elismert koreográfus, néptáncos, néptáncoktató, a Pipacsok Néptáncegyüttes alapítója és vezetője Székelykeresztúron működött, ám a kisvárosnak nem volt akkora gazdasági ereje, hogy betöltse az említett igényt, Udvarhely viszont akkor virágzó város volt, és – amint mesélte – „elkezdte sulykolni” az akkori polgármester, Szász Jenő fülébe, hogy itt a lehetőség egy hivatásos együttes létrehozására.

– Éppen végzett a középiskolával több olyan tanítványom is, akik egyből hivatásos táncosok lehettek, nem volt gond, hogy kit alkalmazzunk, volt, amire alapozni. A színházi ambíciókról nem tudtam, de bizonyára „ha lúd, akkor legyen kövér” alapon egyszerre mindkettőt életre hívta a városvezetés. Ez bizonyos szempontból nyilván jó volt a politikumnak, de a közösségnek is

– fogalmazott.

László úgy emlékszik, hogy az elején nagyjából kitalálták, hogyan lehet intézményt teremteni úgy, hogy nincsenek épületek, gyakorlatilag egy épületre, a Művelődési Házra kellett „ráépíteni” a két új intézményt. A kezdetekben a néptáncműhely is ennek a Művelődési Háznak az alegységeként működött.

– Ezzel nem is lett volna baj, csak az akkori igazgató, Bencze László viszont gazdaságilag nem állt a helyzet magaslatán, és az anyagi lehetőségeket meghaladta ez az egész. Jöttek a gondok, belülről a megszorítások, és egyre jobban látszottak a strukturális nehézségek

– jegyezte meg.
Véleménye szerint nem lehet(ne) hivatásos művelődési intézményt létrehozni úgy, hogy nincsen kiszolgáló személyzet, de nem volt, ám bíztak abban, hogy ez nem marad így. Zárójelben megjegyezte, hogy szerinte ezen a téren még mindig „alulstrukturált” a néptáncműhely.
Alapjában véve a cél az induló hivatásos táncegyüttesnél előadások létrehozása volt, amelyeket vidéken is bemutatnak.

– A színpadi néptáncot sosem tartották az „elit” kultúra részének, vagy legfeljebb annak az alján helyezkedhetett el. Mi azt szerettük volna, hogy elismertebbé váljon, úgy, hogy megmaradjon az egyensúly az új formák, dramaturgiák, illetve a néptánc nyelvezete között. A színpadról az autentikus néptánccal a szépségét akartuk hirdetni és megmutatni, hogy érdemes használni ezt táncnyelvet

– mondta.

A két új intézmény közös produkcióval mutatkozott be, ez volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darab. Az ilyen jellegű együttműködések kapcsán viszont László Csabának fenntartásai voltak és vannak.

– Egy néptáncegyüttesnek nem lehet az a célja, hogy a színháznak legyen a tánckara. Ezt a csapdát a nép­tánc­mű­hely­nek, de más együttesnek sem mindig sikerült kikerülnie

– húzta alá. 
Az együttes első igazi önálló előadása a Táncos idők volt, amely kisebb mértékben, de már mutatta azt az irányt, amely felé haladni szerettek volna: táncszvitek füzére volt, kisebb dramaturgiai elemekkel, történetekkel.

Azonban nem maradt sokáig a nép­tánc­mű­helynél László Csaba.

– Ott voltak az anya­gi nehézségek, a szín­ház egyfolytában igényekkel bombázta a városvezetést, és egyszer csak Szász Jenőnek elege lett az egészből, aminek a Művelődési Ház akkori igazgatója itta meg a levét elsősorban, de az alegységek is. Addig rendelkeztünk egy viszonylagos önállósággal, saját költségvetéssel is, de aztán az egészet egy kalap alá vették, és új igazgató került a kulturális intézmény élére, Elekes Gyula személyében. Három év után gyakorlatilag ellehetetlenedett a néptáncműhely működése. Tovább szűkítették a személyzetet, produkciókra, turnékra már gondolni sem igazán lehetett. Közben zajlottak a politikai harcok, az RMDSZ folyamatosan borsot tört Szász Jenő orra alá, ő meg megint győzött a választásokon, de az önkormányzatban nem volt többsége. A testület látta ezt a kínlódást, amiben mi voltunk. Elmentek a zenészeink is, a vajdasági Csalóka zenekar, amely nagyon jó volt, akkoriban pedig nem volt könnyű zenészeket találni. Megpróbáltam helyzetet teremteni, és azt mondtam: beadom a felmondásomat, ha elfogadják, azt jelenti, hogy nem kellek, ha nem fogadják el, akkor viszont adjanak lehetőséget, hogy csináljam úgy a dolgokat, ahogy én szeretném. Elfogadták

– idézte fel az eseményeket az Udvarhely Néptáncműhely első szakmai irányítója.

László Csaba már nem volt a Művelődési Ház alkalmazottja, amikor az RMDSZ-es többségű önkormányzat támogatásával elindult a színház, majd a néptáncműhely önállósodási folyamata. Immár igazgatóként Miklós Levente vette kézbe a székelyudvarhelyi hivatásos táncegyüttes vezetését.
Az elismert szakember szerint jó dolog, hogy a néptáncműhely mostanában visszatalált a néptánchoz, utalva arra, hogy Miklós idejében a „pajtaszagú” népi vonaltól a kontakt tánc, táncszínház felé mozdult el a társulat (a nevéből is kikerült a nép szó – szerk. megj.).

– Orendi Istvánnál (a társulat mostani vezetője – szerk. megj.) jó kezekben van az együttes. Bár ő nem táncos szakember, de jó igazgató. De egy jó művészeti vezető is kell, mert azon múlik, hogy milyen irányba mennek, ezt a vonalat nem látom még elég erősnek. Nagy és szép megvalósítása Orendinek, hogy elindította a népzenészképzést, és az amatőr táncházas mozgalom fejlődését is segítette. Évfordulójukon azt kívánom, hogy bővüljön az infrastruktúrájuk, és a néptánctól ne térjenek el.

Merő Béla Zalaegerszegről jött Székelyudvarhelyre 1998-ban, hogy részt vegyen a színház elindításában. Az elismert rendező anyai ágról erdélyi, édesanyja Székelyderzsben született, gyermekkorában rendszeresen járt nagyszüleihez Marosvásárhelyre. A kilencvenes évek elején került kapcsolatba a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemmel, volt egy alapítványa, amely támogatta a végzős színihallgatókat azzal, hogy rendszeresen jártak turnézni Magyarországra. Később több erdélyi színháznál is rendezett. 
Horváth Károly zeneszerző barátjával egy ízben Székelyudvarhelyre is ellátogattak, és akkor derült ki, hogy Szász Jenő akkori polgármester színházat akar – elevenítette fel az előzményeket a Tomcsa Sándor Színház első szakmai irányítója.

– Elmondtam a koncepciómat, hogy én hogyan látom ezt a dolgot, és Jenő azt mondta: Béla, tiéd a színház. A városban az RMDSZ nem akart engem, de én megnyertem a pályázatot, és nekiálltam a munkának

– emlékezett a kezdetekre.
Először is színészeket kellett verbuválni, két színház, a temesvári és a sepsiszentgyörgyi intézmény állt az induló teátrum mellé, illetve Kolozsvárról Vitályos Ildikó is eljött Udvarhelyre erősíteni a társulatot. A városban nagy múltra tekintett vissza a Népszínház, vezetője, Szász-Mihálykó Attila is segítette a „projektet”.

– Mivel az Udvarhely Nép­tánc­mű­hely is akkor alakult, első előadásnak a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című zenés vígjátékot választottam. Fantasztikus produkció született, egy kritikus hangvételű cikken kívül mások nagyon jókat írtak róla

– mondta Merő Béla.

A rendező emlékeiben elevenen él, hogy a helyi közösség mennyire lelkesen állt a színház mellé, leárazva tudták beszerezni a díszlethez, jelmezekhez szükséges anyagokat, kellékeket. 

– A Művelődési Ház takarítónőivel festettük a díszleteket, az előadás alatt pedig bezártuk az ajtókat, mert nem volt, aki őrizze a bejáratot. Elmondhatatlan élmény volt a darab végén kint állni a színpadon, énekelni a magyar himnuszt. Közben viszont két fiatalkorú elkövető betörte az ablakot, kirabolta az öltözőt és a színpad alá végezték el nagydolgukat. A szünetben már rendőrök járkáltak az épületben

– idézte fel az indulást.
Hamarosan kezdődtek a nehézségek.

– Száz méter járda vagy színházi előadás? Ilyen címmel jelentek meg cikkek. Politikai csaták kereszttüzébe kerültünk. A színházakkal való egyeztetés sem volt könnyű, hogy mikor tudnak próbálni a színészek, nem tudtunk annyi előadást játszani, amennyit szerettünk volna. Konfliktusba kerültem Horváth Károlyékkal is, akik az elején nagyon támogattak, egyre több helyről kaptunk én magam és segítőim is támadásokat, év végén pedig lejárt a munkavállalási engedélyem is

– mondta Merő, akit a Művelődési Ház alkalmazottjaként vettek fel, nem mint színházigazgatót.
Ennek ellenére elkészült az évadterv, elkezdték próbálni a Két úr szolgáját, nyáron elvitte a társulatot Egervárra, gyakorlatilag ott született meg ez a produkció. Több magyarországi színház is egy-egy darab díszleteinek, jelmezeinek ajándékozásával segítette az új székelyföldi társulatot. Merő Béla úgy emlékszik, hogy a szakma, a kritika és a közönség szerette az előadásokat, miközben a háttérben már akadozott a fenntartóval való együttműködés.

– Pályázati pénzeket nyertem, ám Szász Jenő úgy gondolta, hogy ő fog gazdálkodni az összeggel, és elkezdtek azzal vádolni, hogy én nyerészkedni jöttem Székelyudvarhelyre

– jegyezte meg.
Merő Zalaegerszeg és Székelyudvarhely között ingázott, egyre kevesebb pénzt kapott a színház, egyre többen támadták, de az első évad jól lejárt, több magyarországi rendező, színész is részt vett a produkciókban, gyakran ingyen. Úgy emlékszik, egyre több lehetőség nyílott a székelyudvarhelyi színház előtt, viszont egyre fogyott körülötte a levegő, Szász Jenő már nem állt szóba vele, és az általa kinevezett új igazgató, Elekes Gyula „fütyült rá”.

– Pontosan tudtam, hogy föl kell mondanom, mert hanem miattam fog megszűnni a színház. Leadtam a lakást és elmentem. Élményeimet később meg is írtam, az Egy színházalapítás viszontagságai 2019-ben jelent meg

– fejtette ki.

A lényeg Merő szerint, hogy a Tomcsa Sándor Színház a mai napig létezik. Számára sokat jelentett, hogy részese lehetett egy erdélyi színház megalapításának, meghatározó élmény ez az életében. Elmesélte, hogy a tízéves évfordulón részt vett, akkor Szász Jenővel már nem haragudtak egymásra, de az fájdalmasan érintette, hogy a neve nem hangzott el a jubileumi ünnepségen. A 25 éves születésnapra sok jó előadást kíván a Tomcsa Sándor Színháznak, és azt, hogy a társulat higgyen önmagában, mert a színházzal lehet megőrizni a magyar nyelvet és kultúrát. 
A két társulat végül 2005-ben vált önálló jogi személyiséggé. A Tomcsa Sándor társulat jelenlegi igazgatója Nagy Pál, a néptáncműhelyé Orendi István.