Hirdetés

Egyidejűség

Kiss László festőművész alkotásaiból nyílt tárlat tekinthető meg Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeum Képtárában (Kossuth Lajos utca 42. sz.), amely 2023. július 17-ig látogatható hétköznapokon 9–16 óra között. Vécsi Nagy Zoltán tárlatnyitója.

HN-információ
Becsült olvasási idő: 10 perc
Egyidejűség
Kiállításmegnyitó Fotó: Roth András Lajos

Kiss László Székelykeresztúron született 1941-ben. 1954 és 1958 között a marosvásárhelyi Művészeti Középiskola diákja volt. Azokban az években, amikor ott tanulni még komoly rangot jelentett, mivel ez nem csak a főiskolára való bejutásnak volt szinte a biztos záloga, de többnyire a későbbi művésszé válásnak is.
Az iskola akkori szellemére, hangulatára osztálytársa, Márton Árpád festőművész így emlékezett: „Hét fiú és három lány járt az osztályunkba, név szerint Kákonyi Csilla, Boér Lenk Ilona, Lázár Lili, Plugor Sándor, Gergely István, Gyenge Imre, Bakó Antal, Kiss László, Csutak Levente és jómagam. A fiúk már az első próbálkozásra bekerültek az egyetemre, s később a lányok is követtek bennünket. Vásárhelyen a tanárok nem hagytak magunkra, szülői szeretettel foglalkoztak velünk, ápolták bennünk a művészt. […] Heti 36 szakórán vettünk részt, mindent kipróbáltunk, megalapozhattuk a mesterségbeli tudásunkat. Hétvégeken tanáraink el-elvittek gyalogos kirándulásra a város környékére, rajzolni, tájat festeni. […] Mielőtt vakációra utaztunk volna, egy-egy hónapra tájképfesteni vittek. […] Vittük magunkkal a szalmazsákokat, a konyhát, reggeltől estig a szabadban voltunk, festettünk. És egy csöppet sem untuk. Együtt voltunk, az egész iskola, kicsik és nagyobbak, egyformák voltunk, mindenki festett, sőt, a tanáraink is közénk ültek, ők is dolgoztak, lestük is az ecsetjük mozgását, a fortélyokat. (Új Magyar Szó, 2005. október 28.)
Piskolti Gábor, az iskola egyik jeles tanára, 1957-ben arról tudósít az újságban, hogy: „A már középiskolai jelleggel rendelkező marosvásárhelyi művészeti iskola első kiállítása november 6-án nyílt meg… kitérve arra, hogy Kiss László gyors felfogásával, kompozíciós képzelő erejével és kiváló színérzékével tűnik ki.”
Tanulmányait Kiss László 1958–1964 között az akkor szintén kiváló kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán folytatta – erdélyi művészetünk karakterét évekre meghatározó hatású – Miklóssy Gábor festőművész tanítványaként. Ugyancsak Márton Árpádtól, aki évfolyamtársa is volt, tudjuk azt is, hogy rájuk, diákokra nagy hatással volt a szintén ott oktató Kádár Tibor szellemisége is, többek között azzal, hogy rendezett egy Nagy István-kiállítást a Mátyás-házban (tizennyolc képet gyűjtött össze). A nagy székely elődre hivatkozva mondhatta Kádár tanár úr a diákjainak: „Álljon meg a menet, nem a látványosság, a külsőség a lényeg, nem a népiesség a lényege ennek a mi kis világunknak, hanem valami sokkal mélyebb és komolyabb”. (Székelyföld, 1998., 2. évf., 1. szám.)
A főiskola elvégzése után civil életformája az ismert akkori mostoha körülmények miatt lassan bontakozott ki. Előbb a brassói tartományi néptanácsnál metodistaként – ahogy ma mondanánk: művészeti referensként – alkalmazták, majd a székelykeresztúri Orbán Balázs Középiskola rajztanáraként, ezt követően pedig a képzőművészeti gyűjtemény gondozójaként a Székelykeresztúri Múzeumban sikerült elhelyezkednie.
Ennek a karriernek a társadalmi hátteréhez hozzátartozik, hogy a hatvanas évek második felében, a magyar autonóm tartomány felszámolásával egyidejűleg az erdélyi magyar képzőművészet akkori, jelesen a székelyföldi művészet súlypontját jelentő Marosvásárhelyről lassan áttevődik, vagy inkább azt mondanám, szétárad a többségben székelyek által lakott városokba és intézményekbe.
Ennek a folyamatnak aktív részese Székelyföldön az a nemzedék, amelyhez Kiss László is tartozik, és amely már nem terhelt a kötelező szovjet típusú szocreál szemlélet súlyával, hanem az akkori átmenetileg liberalizálódó kulturális légkört kihasználva főként az avantgárd és némileg a kortárs alkotói szemlélet jegyében próbál új szellemiséget meghonosítani a meglehetősen poros és hiányos székely vidéki képzőművészeti életbe. 

András Lajos reprodukciója
Park, akril, vászon, 1996

A festőművész fiatalon, előbb a klasszikus avantgárd eszközeit egy, a társadalmi valóságtól elforduló, attól elvonatkoztató és kissé ironikus festészet szolgálatába állítja. A későbbi, a hetvenes években festett félfiguratív kompozícióiban a sajátos színek eredőiből származtatott, de többnyire a semleges teljesség kiegyensúlyozottságára való törekvése érhető tetten. 
Keresztúron megrendezett első egyéni kiállításáról Gálfalvi Sándor számol be a Kolozsváron megjelenő Utunk országos magyar kulturális hetilap hasábjain: „A fiatal festőt elsősorban nem a mű, hanem a hogyan kérdése foglalkoztatja, hogy néha nem tudja teljesen függetleníteni magát az idegen hatásoktól, különösen az időben is legközelebb eső avantgárdtól. […] Szinte számtani pontossággal mérlegeli a színek egymáshoz való viszonyát, a háttér szerepét a színek variációjában, a tiszta, telített színek és árnyalatok egymásra hatását és a bennük rejlő kifejező értékek érvényesítését. […] Kiss László a modern festészet híve, de bármennyire is az új utakat járja, nem akar meghökkenteni, nem akar csupán a modernség kedvéért modern lenni, hanem őszintén keresi az új kifejező eszközöket.” (Utunk, 1969. április 11., 15. szám.)

Bátorsága nemcsak a hatvannyolc körüli nyitottabb légkörnek, de egy szélesre nyílott nemzedéki fellépés baráti, kollegiális csapatszellemének is köszönhető. Mert ezekben az években még volt ilyen. Az Új Életben, a Sütő András szerkesztette hetilapban Balázs Imre, idősebb festőkollegája tudósít egy, az akkori összetartozás tényét nyilvánvalóvá tevő kezdeményezésről. A cikk címe: Képek Korondról Korondnak. „Az elmúlt hetekben tartották meg az országban úttörő kezdeményezésnek számító képzőművészeti kiállítást, amelynek tárgya, témája a tárlatnak helyet adó falu, annak környéke, emberei. Tíz fiatal képzőművész, aki megfordult Korondon, az itt élő Páll Lajossal együtt állította ki huszonhat képét, grafikáját. 

A művészek neve: Fekete Zsolt, Hunyadi László, Kiss László, Maszelka János, Nagy Pál, Péter János, Péterfi László, Sükösd Ferenc, Szécsi András, Ughy István és Páll Lajos, a házigazda.” (Új Élet, 1969. május 10.)
Mi ez, ha nem egy tágabb értelemben vett művésznemzedék összetartozásáról szóló hír?

Mint ahogy azt is fontos hírnek tekinthetjük, hogy két rokon szellemű festő egymásra talál egy kiállításban, egy városban, majd egy munkahelyen, és művészbarátaiktól körülvéve ezt ők maguk, a kollégák üdvözlik lelkesen az akkori sajtóban. Miről van szó? Arról, hogy Székelyudvarhelyen megnyílt Ughy István és Kiss László székelykeresztúri festőművészek kiállítása, bizonyára Maszelka János jóvoltából. Megnyitóbeszédet Szécsi András képzőművész mondott. Jelen voltak megyénk más képzőművészei is, akik a megnyitó után kerekasztal-értekezleten vettek részt, meghallgatták Szécsi András beszámolóját párizsi élményeiről. (Hargita, 1970. február 3.)
A kiállítás fontosságáról Márton Árpád ír, Fel kell fedezzük az univerzumot című cikkében (Hargita, 1970. február 8.): „Ki kell tekintsünk már a szűk otthonból, a provinciából, mert még mindig ebbe vagyunk beleveszve. Fel kell borítsuk az elavult megszokottat, be kell lépnünk a sorba hónunk alá véve hagyományainkat és apró világunkat ahhoz, hogy újra felfedezhessük, és még mélyebbre tudjunk hatolni környezetünk valóságába. E két fiatal székelykeresztúri festőművész valamit elindított a végeken. Friss, tiszta levegőt hozott a hargitai képzőművészeti életbe, örvendetes módon újat.”
Ennek a kiállításnak a fontosságát az Utunk is visszhangozza. Molnos Lajos szerint a két festő festményei „elsősorban nyugtalanságukkal, gondolati telítettségükkel lepnek meg. Ember, tárgy és táj – különös metamorfózison megy át látásmódjukban, hogy új értelmet, funkciót kapjon. A »meglátott« téma a művészben elsősorban nem érzelmet, hanem gondolatot ébreszt, és így a képek elsősorban nem gyönyörködtetnek, nem elbájolnak, hanem tépelődésre indítanak. A színek egész skáláján »játszanak«. Minden színnek a súlyát, lélektani jelentőségét, »filozófiáját« keresik. Kiss László szemlélődése líraibb (Anyaság), Ughyé racionálisabb.” (Utunk, 1970. március 27.)
Sőt a nagy sikerű székelyudvarhelyi szereplés után a megyeszékhelyen, a Csíkszeredai Művelődési Házban is bemutatkozik a két művész. Erről már a központi napilapban, az Előrében Szécsi András ír, a cikk címét Márton Árpád cikkéből kölcsönözve: Friss, tiszta levegő. Azt írja, hogy ők olyasmiket festenek, amelyek körül egyébként is összecsapnak a vélemények.

András Lajos reprodukciója
Állat

Kritikát is megfogalmaz: „A mi vidékünk képzőművészet-kedvelői még mindig »aranyrámában« gondolkoznak, és csak azt fogadják el, ami bekeretezhető és falra akasztható. (A Hargita megyei évi tárlaton a vásárló bizottság figyelmen kívül hagyta például a Kiss és Ughy képeit – holott évek óta a legjobban szereplőkre szoktak figyelni.)”

Kiss László nyilvánosság előtti szereplésének másik időszaka már a ceaușescui homogenizáló és kiéheztető diktatúra küszöbén az európaiságba kapaszkodás és identitásmegőrzés utolsó kísérleteinek éveire, a hetvenes évek közepére esik. Különösen az 1974-es évben nagyon tevékeny. A megyei lapban, a Hargitában (1974. január) arról olvasunk, hogy Absztrakt művészet címmel tartott előadást a székelyudvarhelyi Művelődési Házban.
1974-ben indult a szárhegyi művésztábor, az akkori idők legtermékenyebb közösségi kezdeményezése a hazai magyar képzőművészet területén. Kiss László is ott van az alkotók között, ráadásul a Lovagterem kazettás mennyezetének kifestéséből is kiveszi a részét.
1974. november 23-án azt is olvashatjuk, a Hargitában, hogy „Hargita megye képzőművészei pártunk XI. Kongresszusát köszöntik hagyományos őszi tárlatukkal. Itt szerepel a rendelésre készített, Agyagfalva 1848 címet viselő monumentális olajfestmény, amely Kiss László és Maszelka János közös munkája, de emellett Kiss László Cukrászda és Fák című olajfestményei is szerepelnek a kiállításon.”
Ekkor és éppen ebben a lapban olvashatunk arról is, hogy a napokban nyílt meg Kiss László szé­kely­ke­resz­túri festőművész második egyéni kiállítása, a Csík­sze­redai Kisgalériában. A cikk szerzője, Váli József arról tudósít, hogy a kiállítás a művész „Legújabb kísérleteit és eredményeit foglalja össze tizenöt olaj- és gouache-festményében, illetőleg akvarelljeiben. (Ezekben) tudatosan és következetesen használja fel az optikai- és színképkutatás legújabb eredményeit, kompozíciói megszerkesztését, a színértékeket a priori elméleti meggondolásoknak veti alá. A szín vagy festék-problémát egy jellegzetes egyéni stílus kimunkálásával, hitelesen, esztétikai élményt nyújtva oldja meg ez a látásmódjában, formanyelvében friss, a képzőművészetünk újítói közé tartozó, ritka elméleti felkészültségű festő.”
Ugyancsak Váli József nevezi néhány nap múltán Kiss Lászlót a színek költőjének.
Két világra emlékeztet a festő – az emlékezetünkben élőre és arra, amelynek történéseit ezután kell átélnünk, hiszen elképzelhető titkok fátyolában áll előttünk.
A következő években megcsappannak a művészetét méltató tudósítások. 1976-ban megtudjuk, hogy pár évvel azelőtt Székelykeresztúron amatőr képzőművészeti kör indult Kiss László festőművész vezetésével. 1977-ben pedig, hogy a Román Rádió Magyar Nyelvű Műsorán szerepelt egy Műhelybeszélgetés Kiss László festőművésszel.
Fontos lehet a művészete alakulásában az a tény, amiről a sajtóból csak néhány szóban értesülhetünk. Az 1978-as évvel kezdődően Hargita megye is képviseltette magát a lengyelországi Opolei Nemzetközi Táborban, Márton Árpád és Kiss László festők személyében. 
1982-ban arról olvashatunk, hogy Keresztúr városa első írásos említésének 650. évfordulója ünnepére Kiss László festőművész gyönyörű falragaszokat varázsolt házi műhelyében. 1983-ban pedig arról, hogy a Keresztúri Múzeumban megnyílt Kiss László, Ughy István és Varga Júlia kiállítása. Itt érdemes elmondani, hogy vannak olyanok, a fiatalabb nemzedékekből, akik Kiss Lászlót a mesterüknek tartják. Ilyen Varga Júlia, akivel többször is kiállított, de ezek közé tartozik Bíró Gábor és Turcza László is.

Lőrincz Ildikó
Márton Árpád és Kiss László

Ezerkilencszáznyolcvanötben, Kiss Lászlóéknak (felesége, Kiss [Gödri] Klára alapképzésében szintén képzőművész, leánya, Noémi szintén képzőművész) egy osztrák útjuk során sikerült megszökniük az országból, és ott letelepedniük. A külföldön, azaz mai hazájában megélt történéseket a kutatónak nehéz felgöngyölítenie túl a kiállítások felsorolásán, legfőképpen azért, mert a művész elhárítja magától az önkönyvelés hálátlan és általa szinte megvetett gyakorlatát. Annyit rögzíthetünk, hogy 1988–1993 között volt egy termékeny, intenzív, sok új műfajban is megnyilatkozó alkotói korszaka Németországban, amikor Lőrincz Ágnes ugyancsak erdélyi származású művésztárssal dolgozott és állított ki.

A  művész egy jó ideje az osztrák–magyar határ mentén él és alkot, a Badeni Kunstverein tagjaként. Időközönként magyarországi és itthoni kiállításokon is felbukkan. Ilyenek voltak: a Kunstverein Baden kiállítása a MAMŰ Galériában, Budapesten, a Miklóssy Gábor növendékei című kiállítás a Vigadó Galériában, szintén Budapesten, a Badener Künstler című kiállítás a Szombathelyi Képtárban. Ennek katalógusába írta Jürgen Ramacher azt a szép megfogalmazást, hogy „Ecsetjét az életöröm vezeti”. Ez abban az évben, 2002-ben történt, amikor Kiss László megkapta Baden Város Művelődési Díját.
A következő évben keletkezett az a figyelemre méltó szöveg a művészetéről, amit Christiane Reyle írt: „A kreativitás, vagyis az alkotás célja a teremtés. És ez nem munkában nyilvánul meg. Bármennyire is szeretnénk, túl kényelmes volna. De aki felfedezi a törvényt, vagy kitalálja, azt beavatottnak tekinthetjük, és a birtokában lehet annak, ami elindítja azt a cselekménysorozatot, ami létrehozza a művet. A mű viszont élni fog, mert szerkezete van, és minden szerkezet minden eleme egyszerre működik. Ha jobban belegondolunk, ez egyszerre működés, ezért az időt célozza meg, és ellene hat. Ez a Kiss László munkáinak, vagy nevezhetjük, teremtményeinek a lényege. Ez indítéka és egyben célja is…”
A közelmúltban – mondanám, de már elég sok év eltelt azóta –, 2010-ben nyílt meg tanítványával, Varga Welther Júliával közös kiállítása a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban; majd ugyanez Sepsiszentgyörgyön, a Lábasházban. Végül pedig 2017-ben az Erdélyi Művészeti Központban, azaz az EMŰK-ben, Sepsiszentgyörgyön, ahol sikerült egy talán méltó katalógust is kiadnunk munkásságáról. Ennek a kiállításának a megnyitóján a közönségnek azt magyarázta, hogy akkor tekinti befejezettnek egy képét, amikor számára már teljesen idegenné válik, önálló életet kezd élni. A katalógusának bevezetőjébe pedig ezeket írta: „Minden mű, ami itt látható, a KÉP törvényeit firtató és annak megértését, majd igazolását bizonyító tárgy. A kép nem más, mint egy játéktérben, nevezetesen egy valamilyen formájú síkon működő (életszerű) rendszer, aminek formái képesek egy, a néző szemében szimultán, EGYIDEJŰ jelenséggé összeállni.”

Kiss László képei nem élnek kulturális toposzok és érzelmi beidegződések kínálta parttalan kulturális értelmezési lehetőségekkel, inkább színfoltjainak jól kiszámított összefüggésekben érvényesülő sajátosságait állítja előtérbe, olyanokat, mint a festékréteg áttetszőségének foka, fényessége vagy mattsága, anyagának pigmenttartalma, homogenitásának mértéke és nem utolsósorban egy-egy bizonyos, a természetből jól ismerhető szín felidézésének festői képessége. Ezek a festői sajátságok az absztrakció világában válnak igazán meggyőzővé. Bár képeinek festői világa anyagelvű, mégis mintha alkotója a mulandóság ellen tenne, amikor a természetesség receptjét kutatva, az anyagot akarva-akaratlanul átlelkesíti.
És még egy szubjektív fél mondat: „Csodálom nemcsak képeinek, de Kiss Laci lényének is elevenségét, frissességét.”





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!