Szentegyházán 1957-ben indult a középiskolai oktatás, lehetőséget adva a térség diákjainak a továbbtanulásra. Az 1961-ben végzett első évfolyam szerdán tartotta 65 éves érettségi találkozóját: a kilenc véndiák ugyanabban az osztályteremben idézte fel emlékeit, amelyben az új intézmény első tanítási napján ült. A Gábor Áron Szakközépiskola igazgatója, Tankó Csilla köszöntötte őket. 

– Nem volt hagyománya Szentegyházán a középiskolai oktatásnak, ezért nekünk úgy kellett élni és dolgozni, hogy hagyományt teremtsünk. Azt hiszem, sikerült. Akik 65 év múlva is itt vannak, azok bizonyítják, hogy érdemes volt

– jegyezte meg az egyik véndiák. Egy másik résztvevő azt mondta: úgy érzi, hazatért. És szent helynek tekinti az iskolát, ahonnan az életútja elindult.

A 94 éves Fábián Vidor korábbi iskolaigazgató a tanintézet első éveiről számolt be.

– Amikor erre az ünnepségre indultam, ismét felötlöttek az iskolához kötődő emlékek. Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre az évekre

– jegyezte meg, majd azt kívánta, még találkozhassanak.

A találkozón jelen volt a 87 éves Lászlófy Pál nyugalmazott pedagógus is, aki pályakezdő tanárként rövid ideig az osztályfőnöki teendőket látta el.

Az osztályterem falán függő régi tabló és az 1960–61-es tanév osztálynaplója fölé hajolva egymás után elevenedtek meg a több mint hat évtizedes emlékek. 

Az osztályfőnöki óra után a Gaudeamus… dallamára vonultak ki az iskola udvarára, ahol közös fényképek készültek, együtt énekeltek, az elhunyt osztálytársak emlékére fáklyát gyújtottak. A megható pillanatoknak az ünneplők családtagjai is részesei voltak.

Iskola, amely életutakat indított

Az udvaron is régi történetek kerültek elő.

– Nagyon összetartó osztály voltunk, és ez az összetartás a mai napig megmaradt. Voltak közöttünk nagyon jó tanulók és gyengébbek is, de nem ez számított. Az volt a lényeg, hogy mindenki megállta a helyét az életben: becsületesen dolgozott, családot alapított, és emberi méltósággal élte az életét

– fogalmazott Svella Károly, a találkozó szervezője. Mint mondta, az osztályból pedagógusok és sportolók is kikerültek. Bíró Imre, Mihály Vilmos, Vidám Csaba és Svella Károly labdarúgóként is ismertté vált, nevük hosszú éveken át összefonódott a szentegyházi futballal.

Pál Rozália szerint a középiskola sorsfordító volt a környék fiataljai számára, hiszen helyben nyílt lehetőségük a továbbtanulásra. 

– Az előttünk járó korosztályból nem vettek fel senkit Székelyudvarhelyre. Kovács Mihály megalapította ezt az iskolát, így számunkra is lehetőség nyílt a továbbtanulásra. Nem tudjuk eléggé megköszönni neki, hogy létrehozta ezt az intézményt. Legyen áldott a neve és az emléke. Ez az iskola meghatározta az egész életpályánkat

– mondta.

György József is az iskola fontosságát emelte ki, mint mondta, nem léphetett volna pedagógusi pályára az intézmény nélkül.

– Ez az iskola a környék gyermekeinek adott lehetőséget

– hangsúlyozta.

Arra a kérdésre, hogy mi tartotta össze ennyi évtizeden át az osztályt, mosolyogva így válaszolt:

– Talán a székely szokás is, hogy jóban, rosszban, bajban összetartunk. A sok nehézség kovácsolt össze bennünket, ezért maradtunk meg közösségnek. 

Dr. Schwarz Viktor arról beszélt, hogy bár nyolc éve egyedül él, de – mint mosolyogva mondta – „még hál’ istennek el tudom rendezni magam”. Gyermekei Magyarországon élnek, három unokájára büszkén tekint.

Dum spiro, spero

Kovács Mihály szobránál ismét felidézték az iskola egykori latin jelmondatát: Dum spiro, spero – vagyis amíg élek,
reménykedem. 

Az egyik véndiák visszaidézte, hogy diákként egyszer úgy fordította: „amíg élek, szuszogok”. A többiek nevetve hallgatták, ő pedig mosolyogva csak ennyit tett hozzá:

– Úgy látszik, még mindig igaz.