– Sokba került az az izé? – kérdezte végül az illetékes pasas, miután vagy fél órát matatott, turkált a polcokon a különféle dobozok, felcímkézett zacskók, plüssmacik, színes játék autók, rongyos kézitáskák és kopott esernyők között.

– Valójában csak eszmei értéke volt… – sóhajtott lemondóan a tétova személy. Már búcsúzott volna, de ekkor egy színes tasak vonta el a figyelmét. – Abban mi van? – mutatott a színes papírtasakra.

Gyűrött volt, színes, akár egy zsúrkalapba csomagolt valami. Az illetékes pasas egy kissé megélénkült. A legtöbb egyén és alak, meg mindenféle illető csak keresett valamit, ami eltűnt vagy elveszett, aztán ha nem került elő a hiányzó tárgy, továbbállt. És többnyire nem került elő semmi. Márpedig háromhelyiségnyi roskadásig rakott polcon őrizték a talált tárgyakat, amelyeket egy bizonyos idő után árverésre bocsátott a hivatal. És többnyire az ilyen árverések alkalmával kerültek elő az elveszett tárgyak eredeti gazdái is, akik egy rövid szabódás után néha visszavásárolták eltűntnek hitt értékeiket.

– Hogy ebben? – kérdezett vissza. Már ő sem emlékezett. – Aszongya, hogy… hm… száztizen… Na, lássuk csak…

A kis színes tasak cetlijén már régen megkopott a leltári szám, nem tudta kiolvasni. Hümmögve matatott a számítógépen is, de nem lett okosabb.

– Talán ha belenéznénk… – szólalt meg ekkor a tétova személy. 

Az illetékes pasasnak már a nyelve hegyén volt, hogy a már felcímkézett, leltári számmal ellátott csomagok felbontását tiltja a szabályzat, de meggondolta magát. Végül is… Mióta az eszét tudja, ott az a kis pakk a belső tároló harmadik polcán, nem kereste senki, és valahogy az árveréseket is elkerülte. Egy alkalommal megkérdezte a felettesét is, hogy akkor mi legyen azzal a kis színes staniclivel, de az csak a vállát vonogatta. A tétova személy volt az első, aki kíváncsi volt rá. Amúgy a keresett tárgyak többnyire, de leginkább soha nem kerültek elő a Talált

Tárgyak Osztályáról. Kerestek már náluk állomáson hagyott demizson pálinkát, préselt sonkát, fókaszalámit, véletlenül kidobott szerelmes levelet, piros pettyes esernyőt, zöld gumilabdát, padon felejtett telefont. Egy alkalommal, jutott most eszébe az illetékes pasasnak, valami zavaros tekintetű alak holmi eltűnt fél zoknik után érdeklődött. Egy bemindenezett fickó meg egyenesen az elvesztegetett ifjúságát kereste náluk, egy homályos tekintetű, termékmenedzser fazonú nő az elveszett életkedvét követelte tőle.

– Na lássuk csak! – vette le óvatosan a polcról az illetékes pasas a kis színes, leginkább egy negyedkilós kávéhoz hasonló csomagot, ami egy kis piros masnival volt átkötve a szájánál. Nézegette egy darabig, majd óvatosan kioldotta a csokrot. Egy patinától megfeketült rézmütyür volt benne.

Letette az íróasztalra. Az utcáról behallatszott a délutáni csúcsforgalom fojtott zaja.

– De rég láttam ilyet! Ez egy olajmécses lesz! Vagy valami lámpás! – lelkendezett a tétova egyén. – Talán antik darab, ahhoz éppen elég redvás…

– Hát ezen hamar tudok segíteni – elevenedett meg az illetékes pasas, majd egy takonytól merev kockás zsebkendőt bányászott elő a köpenye zsebéből, és sebesen dörzsölni kezdte vele a kis fémkacatot.

Egy kattanás hallatszott, majd arab akcentussal megszólalt valaki: a hívott fél nem kapcsolható!