Dührohamot kap a szülő, mert még min­dig nem tud­ja bekötni a cipőjét a gyer­mek? Egy apró kérése, igé­nye van a csemetének, és apa, anya máris kiborul, kia­bálni kezd? Gyengébb jegy az iskolában, és a szülők reakciója egy megszégyenítő, pusztító, haragos prédikáció? Összekapnak a testvérek, mire rögtön „elszalad a kezünk”? Miért vagyunk túl indulatosak a gyermekünkkel? És vajon mit tesz vele, ha így nő fel? – ezúttal ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Lehetséges okok

Egy friss kutatás azokat az okokat és helyzeteket listázta, amiért a szülők leginkább in­dulatosak a gyermekeikkel – mint kiderült, az egyik leg­gyakoribb a szülő és a gyermek személyiségé­nek a különbözősége. Közhely, hogy nem vagyunk egyformák, és igen, lehet, hogy ha a szülő befelé forduló, megfontolt, ala­pos ember, a gyermeke pedig kapkod és ezerrel pörög, ez az eltérés bizony önmagában is erős érzelmeket képes ki­váltani. Környezetünkben is nagyon gyakori, hogy a szülő a gyermek fejlődésmenete, sze­­mélyisége ismeretének hiá­nyában olyasmit vár el, amelyre az – életkorából, adottságai­ból adódóan – még nem képes. A folyamatos ingerlékenység, bármikor „bekapcsoló” indu­latosság mögött állhat a szülő mentális állapota, esetleg lé­tező pszichés betegsége, mint például a depresszió, pá­nik­zavar, függőség, vagy épp olyan nehéz élethelyzetben van, ami sok energiát visz el. Ide kapcsolódik a krónikus fá­radtság, kimerülés, kiégés is, ha a szülő éppen „ebben van”, bizony nehéz az önkontroll, az indulatok megfelelő kezelése. Másik gyakori tényező a pár­kapcsolati problémák jelen­lé­te: a felnőttek közötti feszültség, a gyakori veszekedés, bántás kö­zepette sokkal nehezebb higgadt, türelmes, támogató szü­lőként viselkedni.

Veszélyes hely lesz a világ

De hogyan éli meg a gyer­mek, ha a szülei vagy egyik szülője gyakran indu­la­tos? A kérdést Miklós Csongor pszicho­ló­­gus­­nak, mentál­higiénés segítő szak­embernek tettük fel. 
– Indulatos szülő mellett a gyermek azt tanulhatja meg a világról, hogy az alapvetően egy veszélyes hely. Olyan kö­zeggé válik számára, ahol soha nincs igazi biztonság, ahol ál­landó éberségre van szük­ség, mert bármikor tör­ténhet valami fájdalmas vagy ijesztő. A gyermek figyelni kezd: hangokra, tekintetek­re, hangulatváltozásokra. Nem kí­ván­csiságból, hanem ön­védelemből – szögezte le a szak­ember.
Elmagyarázta, hogy ebben a légkörben az érzel­mi biztonság nem tud stabi­lan kialakulni. Márpedig ez lenne az a belső alap, amelyre később az önbizalom, a kapcsolatokba vetett bi­zalom és a konfliktuskezelés képessége épül. Ha ez hiányzik, annak a hatása nemcsak gyermekkorban, hanem fel­nőttkorban is érezhető marad – legalább addig biztosan, amíg az érintett nem kér segítséget. 
– Van azonban egy másik, sokszor kevésbé látható ta­nulás is. A gyermek azt is „megtanulja”, hogy vele van a probléma. Úgy íródik be a lelki világába, hogy valamit nem csinál jól, nem elég jó, nem érdemli meg a szülei sze­retetét. Kisgyermekkorban nem tu­dunk haragudni a szü­leinkre, mert nincs kon­t­­­-
rollunk afö­lött, hogyan vi­selkednek. Evo­lúciósan arra vagyunk hu­zalozva, hogy a kapcsolatot mindenáron meg­tartsuk, ezért a feszültség okát önmagunkban kezd­jük keresni – mondja a pszicho­lógus, felhívva a figyelmet arra, hogy innen már egye­nes út vezet az alacsony ön­becsüléshez, az önértéke­lési bizonytalansághoz, a kis­­hi­tűséghez. A gyermek nem azt tanulja meg, hogy „bán­tanak”, hanem azt, hogy „ezt érdemlem”. És ezzel együtt gyakran azt is, hogy szeretni kell azt, aki bánt – jegyezte meg Miklós Csongor. 

Amikor a rossz az otthonos

Indulatos légkörben a gyermek gyakran azt tanulja meg, hogy az ő érzései, szükségletei má­sodlagosak – véli a pszicho­lógus. 
– Az is lehet, hogy túl­alkalmazkodóvá válik, „jó gyer­mek” lesz, aki nem kér, nem panaszkodik. Más esetben szo­rongás, testi tünetek, alvási nehézségek jelennek meg. Van, aki később maga is nehezen kezeli az indulatait, mások pedig kifejezetten kerülik a konfliktusokat. Ez a minta ké­sőbb sokszor megjelenik a felnőttkapcsolatokban is. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy miért olyan gyakori a családon belüli erőszak, és miért olyan nehéz sok esetben kilépni egy bán­talmazó kapcsolatból. Mert a bántalmazó viselkedése ismerős. A rendszer ismerős. Nem jó, de otthonos – fogalmaz Miklós. 
Ha pedig tágabb össze­függésben szeretnénk meg­érteni – teszi hozzá –, hogy milyen következményei le­hetnek annak, ha sok gyer­mek olyan közegben nő fel, ahol gyakran elszabadulnak az indulatok, elég kö­rül­néznünk a világban. Na­gyobb országok politikai ve­ze­tőinek konfliktuskezelése, a „biztonság” vagy a „béke” nevében meghozott dön­tései gyakran ugyanazt az alap­élményt tükrözik: a világ veszélyes, ezért támadni kell, mielőtt minket érne tá­ma­dás. Ez nem felmentés, ha­nem magyarázat: az indulat nemcsak egyéni, hanem tár­sadalmi szinten is tovább öröklődő minta. 

Nézzük meg: honnan hozzuk?

A káros hatásokat viszont le­het tompítani, ehhez az első és legfontosabb lépés a fel­ismerés. 
– Az, hogy a szülő kimondja magának: „ez történik velem”, már önmagában csökkenti a tehetetlenséget. Nagyon sokat számít az is, ha a gyermek visszajelzést kap: a szülő in­dulatossága nem az ő hibája. Gyógyító erejűek lehetnek az egyszerű, őszinte mondatok: „Most nem voltam jól. Biztos megijedtél. Sajnálom, ami tör­tént, elvesztettem a fejemet.” Emellett sokat segít, ha a gyer­mek életében van legalább egy érzelmileg elérhető fel­nőtt, akihez kapcsolódhat – ma­gya­rázza Miklós Csongor. 
Megerősítette, hogy az indulatkezelés tanulható, vi­szont kiemelte, hogy ez nem pusztán technikák kérdése.
– Nem ott kezdődik, hogy „számolj tízig”, hane m ott, hogy megértem, mi zajlik bennem. Az indulat gyakran nem a je­len helyzetről szól, hanem fel­gyülemlett feszültségről, ki­­me­rültségről, régi élmé­nyekről, egy traumatizált gyer­mekkorról. Amíg nem értem meg, hogy mi történt velem, addig a techni­kák nem hoznak mély változást. A se­gítségkérés, az önismereti munka, de akár egy baráttal való őszinte beszélgetés is, ahol nem kérdőjelezik meg azt, ami velünk történt, már beindíthat gyógyí­tó folyamatokat. S hogy egy klasszikust idézzek: a leg­több, amit a gyermekünknek ad­hatunk, ha mi magunk jól vagyunk – összegezte a pszichológus.