Be kellett mennem a VIP-nek fenntartott sátorba, mivel csak ott volt már kávé. Kissé tartottam az érkező művészektől, és nem akartam fölösleges egoharcokba bonyolódni. De hát a kávé, azaz a kávé hiánya egyben megalkuvóvá és bátorrá is teszi az embert. Amint beléptem, már ott állt ő (szerencsére nekem háttal), a mulatószene megkövült csillaga: Dubaj Dénkó. A virslik közt kotorászott. Királykék, csillogó-villogó, strasszos kabátjában kínosan egyensúlyozott, hogy a letagadhatatlan alkoholos állapota magabiztos lazaságnak tűnjék. 

– Jó napot kívánok! – köszöntem neki, majdhogynem alázattal.

Rám nézett meglepetten, kissé tanácstalanul, majd összeseperve vélt büszkeségét és rám fókuszálva célt vesztett szemeit, emígyen válaszolt:

– Majd akkor köszönhetsz nekem, amikor már lettél VALAKI!

Majdhogynem üvöltött, a reggeli töménytől elzsibbadt szája szélén szavai ritmusára ütemesen lifegett egy meg nem rágott virslidarab.

– Hát helló! – szólt rám két baseballsapkás, olyan demonstráló, „ki vagy te, hogy bejöttél a vippek közé”-hangsúllyal. YOFej és Casshias, a panelpróféták.

– Hát… helló! – löktem én is oda, közönyt színlelve.

– Valami anyag? – kérdezte az egyikük, nyilván nem a főnök.

– Nincs.

– Kispályás sz.r! – pocskondiázott a másik, Casshias, a főnök. 

Nem érdekelt, elkészítettem a kávét, és kifelé tartottam a sátorból. De ilyenkor bizsereg az emberben valami: olyan bosszúféle, odamondás, mint a slágerekben a refrén.

– A sz.r az – néztem rájuk –, hogy ebből már nektek nem jut! – felkaptam egy tálca habos rollót, és elviharoztam vele.

Egy nap, öt sztár, száz százalék élmény! Nemzetközi HAKNI Fesztivál! Főattrakció: Dubaj Dénkó! Teljes nevén Dubaj Dén­kó Diamond Deluxe! 

A konferanszié, Bemondó Béla, már el is kezdte:

– Hölgyeim és Uraim! Köszöntjük Önöket a Nemzetközi HAKNI Fesztiválon! A rendezvény fővédnöke az időjárás, főtámogatója pedig a remény. Első fellépőink a panelreneszánsz megteremtői! A fiúk annyira hi­telesek, hogy legújabb vi­deó­klipjüket ugyanabban a lépcsőházban forgatták, ahol felnőttek. Fogadják szeretettel: YOFej feat. Casshias! A szám címe: Lépcsőházból a csúcsra... ha jár a lift.

Szerettem volna őket megdobálni habos rollóval, de inkább megettem. A produkció kissé kínos. Nem ismeri fel a keverő a pendrive-ot. Ilyenkor jut eszembe, hogy a zene tényleg összehozza az embereket: különösen a hangtechnikust és az előadót.

Aztán beindult a ticc-tucc-bumm-aaauutoottúúúúnne:

„Ha nem vagyok YOFej,
 ágyadban lófej…
…a panel tetejéről látlak és őszint’, 
Innen nézve mindenki földszint! Yoyoooo!....
….minden más lesz anyagilag, nem vitás,
 ha a Megváltó helyett jön a Casshias!”

– Most következik egy zenei élmény, amelyet nem hallani kell, hanem sejteni. Kérjük a közönséget, hogy a produkció alatt csak befelé tapsoljanak! Fogadják szeretettel a Kárpát-medence leglégiesebb formációját: a Párafátyolt! Hangzó harmat, élő álom és Szellem a színpadon!
Hardcore hippinek öltözött nő és férfi. Handpanen játszanak, és szintin. Furcsa. 

„Pillangószárny ring a harmat szívében,
Mohacsend álmodik a fény ölében.
Szélcsipkéből szőttem a lelkem,
Holdpor sír egy páfrány rezzenésében.
Hajnalköd csókolta meg a csönd bokáját,
A Nap pitypangból fonta az auráját.”

Aztán csak a nő marad a színpadon, valami ősszellem transzban révülve vonaglik. A fiatalok zavartan nevetnek, az öregek méltatlankodnak. A Párafátyol férfitagja ezalatt a színpad mögött remegő ujjakkal cigizik. Persze sodrós dohányt.

– A csend is zene, ha elég drága – jegyzem meg magamban.

Dubaj Dénkó ezalatt a sátorban a gázsiszerződését írta alá.