– Ön szerint miért van az, hogy a magyar irodalomban a konyha és a történelem ilyen szorosan összefonódik? Lehet egy jó pörköltről úgy írni, hogy abban benne legyen az egész 20. század?

– Lehet, persze, de ez nem kizárólag a magyar irodalomra jellemző, hanem minden irodalom sajátja. Nálunk ugyanakkor van egy speciális helyzet: miközben szügyig járunk a paprikás szaftban, az elitkultúra még mindig idegenkedik a gasztronómiától. Ez a mediterrán – a spanyol, a francia vagy az olasz – kultúrákra egyáltalán nem jellemző. De Közép-Európában is van pozitív példa: a cseh irodalom például elválaszthatatlan a kocsmakultúrától. A prágai tömegturizmust tulajdonképpen – kis túlzással – erre a sörkultuszra és a hozzá kapcsolódó írókra – Hašek, Hrabal, Kisch stb. –, valamint a monarchiás konyhára húzták fel. A Monarchia konyhája fúziós konyha volt, vagyis sok nemzet hatott egymásra egyetlen tányéron. Nálunk a gasztronómia valamiért nem vált a kultúránk szerves részévé, az elit hajlamos komolytalan, pimf témaként kezelni, amit nem illik beszivárogtatni a „magasművészetbe”. A franciáknál ez elképzelhetetlen – már Rabelais-nál (Gargantua) például egy egész fejezet szól a pacalról. Nálunk a kulináriát hajlamosak pusztán „kultúrkellemes” témának titulálni.

– Ezért vált az evés a megszokott közösségi élményből egyfajta magányos rítussá a mai világban?

– Nem, ez egy másik probléma: az emberek totális elmagányosodása. Az arisztotelészi társas lényből lassacskán dió­ként önmagunkba zárt fogyasztók lettünk. És ez igaz a gasztronómiai fogyasztóra is. Az irodalom nyomon követte ezt a változást is, mert az irodalomnak természetesen örök témája az étel és az étkezés. Az ételnek, az evésnek fontos szerepe volt ősidők óta a társas létezésben – a kávéház, az étterem, a piac vagy a kocsma nélkülözhetetlen színterei voltak a közösségi létnek. A lányom iskolájában folyamatosan azt mondják a gyermekeknek ebédnél, hogy „evés közben nem beszélünk” – pedig pont azért megyünk vendéglőbe, azért ülünk le otthon a terített asztal mellé, és azért nem a spájzban toljuk be a kolbászt, mert a közös étkezés egy olyan alkalom, amikor odafigyelünk egymásra és megbeszéljük a dolgokat. Ma, amikor az emberek a tévé előtt és/vagy a közösségi médiában élik az életüket, magukba zárkózva, fülhallgatóval a fejükön, ez még inkább felértékelődik. Igenis beszéljünk evés közben, különben rövid úton kihalunk. A magyar irodalom is hamar rájött, hogy az ételben, a főzésben, a vendéglátásban rengeteg olyan szimbólum van, amivel az irodalom örök témái megragadhatók: egy disznóvágásban például ott a halál, egy töltött káposztában a haza, az evés pedig nem áll olyan nagyon messze a testi szerelemtől, ezt Hamvas Bélától is tudhatjuk. Gasztronómiai ecsettel ráadásul rendkívül könnyű és gyors karaktert festeni. Amíg egy regényben bőven van idő a figura részletes felépítésére, egy novellában skiccet kell rajzolni. Ahogy a ruházatból azonnal látjuk valakinek a társadalmi státuszát, egyéniségét, úgy az ételekből is. Egészen más karakter rajzolódik ki, ha a novella úgy nyit, hogy a főhős osztrigát eszik és hozzá francia pezsgőt kortyol, mintha a buszmegállóban do­bozos sört inna és zsíros kenyeret majszolna. Az örök igazság itt is érvényes: az vagy, amit megeszel.

– Erdély híres a konyhájáról és a vendégszeretetéről, és Ön nem először jár itt. Van olyan helyi íz vagy recept, amiért „kötelességének” érzi ide ellátogatni, és ez inspirálja-e az írás során?

– Mondhatom azt, hogy az erdélyi konyha szerelmese vagyok. Apai nagyapám és az apukám is Kolozsváron született, nagyapám az Ellenzék című lap irodalmi rovatának szerkesztője volt. Ebben nőttem fel: a flekken, a puliszka, a tejfölös-tárkonyos bárányfejleves nálunk szent ételek voltak. Gyakorlatilag ennyi maradt meg a családban az erdélyiségből. Szociológiai kutatások is megerősítik, milyen erős az emberi gyomor emlékezete. A magyar emigránsok második-harmadik nemzedéke már alig vagy egyáltalán nem beszél magyarul – ahogy például Márai unokái sem tudnak magyarul –, de a sokadik generáció is töltött káposztát főz karácsonyra. A gyomor emlékezete tehát sokkal hosszabb, mint a nyelvé. Nagyapám a néma nemzedék tagjaként a hallgatásba menekült, soha nem beszélt Erdélyről, de a gyomrát nem tudta elnémítani: Szegeden a gangon sütötte a flekkent melegszendvicssütőben, és mindennap puliszkát evett. Amikor csak tehetem, megyek Kolozsvárra, imádom a várost, volt, hogy fél évig ott laktam. 
A miccs, a pacalcsorba, a puliszka, a kolozsvári káposzta vagy a vargabéles nekem az identitásom részei. Írtam is egy nagyesszét az erdélyi káposzták történetéről, amit románra is lefordítottak. Az első nyomtatott magyar szakácskönyv Kolozsváron jelent meg 1695-ben, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájában, Szakácsmesterségnek könyvecskéje a címe – ennek a legelső receptje a káposzta kolozsvári módon, a második pedig a töltött káposzta. Saly Noémi irodalomtörténész kutatásaiból tudjuk, hogy ez a receptgyűjtemény eredetileg a csíki ferences szerzetesek kézirata volt, amit Kolozsváron kicsit „polgárosítottak”: az előszóban a „jó egyházi rendeknek” kifejezést kicserélték „jó polgári rendekre”. Fantasztikus szakácskönyv, mert a ferences szerzetesek nem szakácsok voltak, hanem egymást váltva főztek magukra, ezért a recepteket rendkívül praktikus módon írták le, beosztva böjti és húsos napokra, segítve a következő szakácsot.

– Gyakran emlegetik Önt a novella egyik kortárs megújítójaként. Ebben a felgyorsult világban könnyebb vagy nehezebb „eladni” egy rövid történetet, mint tíz évvel ezelőtt?

– Novelláskönyvet eladni ma szinte lehetetlen. A vers és a novella mostoha helyzetben lévő műfajok, az olvasó alapvetően regényt akar vásárolni. Ugyanakkor az írói megélhetésnek mégis fontos része a novella: a magazinoknak, újságoknak, online lapoknak írt tárcanovellákból meg lehet élni, és ezeket a felületeket sokan olvassák. Ebben a formában nagyon is él a műfaj, csak kötetbe összegyűjtve nehéz eladni. 1968-ban, amikor megjelentek Örkény István egypercesei, azt írta a használati utasításban, hogy felgyorsult a világ, az embernek nincs ideje olvasni, így amíg megfő a tojás, vagy amíg megy pár megállót a villamos, el lehet olvasni egy egypercest – ez az irodalom jövője. Tök logikus következtetés volt, a világ mégsem így alakult, mert a világ nem logikus.

– Miért fordul vissza az olvasó mégis a vaskosabb kötetekhez?

– Egyrészt benne van a mai „Tesco-gazdaságos” szemlélet: ha már kiadunk 5-6 ezer forintot egy könyvre, akkor ne egy 100–150 oldalas kötetet vegyünk, hanem egy jó vaskos, minimum hatszáz oldalas könyvet. Másrészt a novella valójában egy rendkívül nehéz műfaj az olvasónak. Egy regénynél az első 30-40 oldal után belesüppedsz a világába, megismered a szereplőket, a helyszíneket, a lelki viszonyokat, és bekuckózol a műbe. A novelláskötetnél viszont 5-10 oldalanként elölről kell kezdeni ezt a folyamatot: új szereplők, új viszonyok, új kulisszák. Mire felépíted magadban a novella világát, addigra vége is a történetnek. A modern novella (pl. egy Carver vagy egy Bodor Ádám) ráadásul egyre többet bíz az olvasójára, egyre több és nehezebb a dolga az olvasónak. Van úgy, hogy hetekig kell emészteni egy rövid elbeszélést. Gyakorlatilag a mai napig a hírlapírás és az irodalom határán mozgó tárcanovella az, ami életben tartja ezt a formát. Száz évvel ezelőtt az írók jelentős része hírlapíróként, szerkesztőként dolgozott, és persze írtak tárcákat – gondoljunk Krúdyra, Kosztolányira, Karinthyra vagy Szép Ernőre. A tárca elnevezése is arra utal, hogy a cikkek alatt, a vonal alatt kapott helyet, egy külön zsebben vagy rekeszben, jelezve az olvasónak, hogy ott egy másik, szépírói világ kezdődik. Ez egy különleges képesség volt: az aktualitást szépirodalmi szintre emelni.

– Műveiben gyakran nyúl a múlthoz, de sosem tankönyvi pátosszal. Miért fontos, hogy nevetni is tudjunk a nemzeti tragédiáinkon?

– Van egy régi igazság, miszerint az emberiség mindig komédiával szabadul meg a tragédiáitól. Ugyanis van a borzalomnak egy olyan foka, amit már nem tudunk másképpen feldolgozni, csakis humorral. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy elbagatellizáljuk a tragédiát, hanem azt, hogy megpróbáljuk elmondhatóvá tenni az elmondhatatlant. Érdekes megnézni, hogyan reagált az irodalom arra a rettenetes barbarizmusra, ahová a háború eljutott a 20. században: a legnagyobb háborús regények és drámák mind feketekomédiák vagy tragikomédiák. Gondoljunk csak a Švejkre, amit végigröhögünk, miközben az első világháború borzalmas valósága áll mögötte. Vagy Brecht Kurázsi mamájára, Vonnegut regényére, Az ötös számú vágóhídra vagy Heller A 22-es csapdájára. Ezek a könyvek mind előkerülnek az új regényemben, az Anya csak egy nincsben, amelynek középpontjában szintén egy háborús történet áll, nagyszüleim sorsa 1944 őszétől 1946 tavaszáig a bajorországi Ingolstadtban. Szeretem azt hinni, hogy a humor és az irónia az egyik védjegyem, én magam sem tudok olyan könyvet elolvasni, amiben nincs semmi humor. Persze a humornak rengeteg árnyalata van: egészen más a kafkai abszurd, a rejtői ponyvaparódia, a molière-i szatíra, a swifti gyilkos gúny, a gogoli groteszk vagy rabelais-i karneváli irónia. Szóval a humornak rengeteg fajtája van, de végső soron egyetlen dolgot jelent: hogy képes vagy kívülről nézni a világot és benne önmagadat. Egyetértek Kunderával, aki azt mondja, hogy a regény, ez a legeurópaibb műfaj nem a filozófia, hanem a humor szelleméből született.

– Zárszóként: ha egyetlen ételt kellene választania, amely tökéletesen leírja az Ön írói stílusát, mi lenne az, és miért?

– Biztos, hogy valamilyen pacalt választanék, hiszen gasztronómiai szerzőként is ez áll hozzám legközelebb, könyvet is írtam róla 77 magyar pacal, avagy a gyomor csodálatos élete címmel. Mindenképpen valami olyan pacalvariácót mondanék, ami sokízű. Nem szeretnék egyízű vagy egyműfajú író lenni. A világon Olaszországban a legváltozatosabb a pacalkultúra, ott szinte városonként, régiónként változik a recept. És ha már mindenféle íznek benne kell lennie, akkor a stílusom egy régi trevisói pacal lenne. Nemrég találtam a receptjét Váncsa István olasz szakácskönyvében: marhahúslevesben hagymával és rozmaringgal főzik a marhagyomrot, végül grappában áztatott mazsolát és parmezánt adnak hozzá. Ebben minden benne van! Ha az én írói világomról vagy stílusomról beszélünk, abból sem a húsok és belsőségek, sem az alkohol nem hiányozhat. A mazsola édes, a rozmaring kesernyés, gyantás. Én még pár csöpp borecettel is megkínálnám az ételt, hogy ne hiányozzon belőle a savanykás íz. Igen, talán tényleg ez vagyok én: egyszerre keserű és sós, savanyú és édes. De a két alapízem azért a keserű és a savanyú. Ezt tompítom némi grappában áztatott mazsolával.