A vezér

A vezér megkocogtatta a mikrofont, felvette a pulpitusról az előkészített beszédét, és már éppen mély levegőt vett volna, amikor az első sorok valamelyikéből páran felordítottak:

– Mondjon le!

Egyre többen csatlakoztak, hamarosan már a teljes stadion egy emberként üvöltötte:

– Mond-jon le! Mond-jon le!

A vezér végignézett a tömegen, majd pókerarccal visszaejtette a kis A4-es lapot a pulpitusra, a mikrofonhoz hajolt, és érces hangján belebúgta:

– Rendben!

Pislogott párat, majd vállat vont:

– Felőlem…

Két, gesztikulálásra teremtett kezét bámulta egy darabig, majd lassan a zsebébe süllyesztette. Maga elé bámult, mint aki a szavakat keresi, végül halkan fütyörészve az öltözők felé indult. Lassan, mint aki nagyon ráér.

Lottóhatos

Grejzár Edömér életében először vett lottószelvényt. Soha nem szerencsejátékozott. Kártyázni tudott ugyan, amerikai hetesezni, de unta. Nem ivott. Nem cigizett. Nem drogozott. Még csak horgászni sem járt. Nem volt neki semmi szenvedélye. Még az ágyban sem, pedig a kellőképpen piszkos fantáziát egész jól kiegészíti. De fantáziája sem volt. Így a lottójegyet is fantázia híján, szülinapi ajándék gyanánt vette valami rokona gyerekének. Aztán a partit lefújták, a szelvény Grejzár Edömér lajbizsebében maradt, ő pedig megfeledkezett róla. A lajbit a felesége egy házalónak adta. Előbb viszont kimosta, de ez alkalommal nem kutatta végig az összes zsebet aprópénzért meg beszáradt papír zsebkendők után kutatva, így amikor a házaló belenyúlt, a kis papírgolyóvá préselődött szelvényt a levegőbe dobta, és egy becsületes spiccel átrúgta a szemközti járdára. Azért jó oldala is van a történetnek! Például Grejzár Edömér már túl volt két infarktuson, nem hiányzott volna neki a lottóhatos, a házalónak meg a vérnyomása volt magas. Mindenképpen szerencsés fordulat, na!

Memóriazavar

Rapsic Ferenc memóriabajnok volt. Szűk környezete alkalomadtán ráhagyatkozott, ha olyan dolgokat kellett előbányászni a múlt homályából, hogy például az üknagymama ezüst teáskészlete Béláék pincéjében lehet, vagy Erikáék padlásán, mert ilyenkor ő mindig azonnal rávágta, hogy tavalyelőtt, május huszonharmadikán csapta be a zaciba Aranka, az elismervényt a recepteskönyvben a Torták és pudingok fejezet utolsó és a Kekszek, aprósütemények első oldala közé csíptetve eszi a moly. Csakhogy szórakozott volt. Felejtette a gyermeket óvodában, a füle mögé tűzött ceruza keresése már-már a napi rutin része volt. A „Hová tettem azt a rohadt…” kezdetű mondatok félóránként szakították félbe a családi fészek egyébként meghitt nyugalmát. Közhely, hogy amit a minket körülvevő világnak gondolunk, csupán a valóság egy része, melyet egy belső mátrix alapján az agyunk állít elő a külvilág érzékszerveink által percipiálható információi alapján. Vagyis: ha Rapsic Ferenc a család legnagyobb derültségére a homlokára tolt olvasószemüvegét kereste, attól még a szemüveg nem tűnt el, nem veszett el, sőt Rapsic Ferenc kivételével mindenki más számára evidencia volt a megléte. Aztán valóban eltűnt a szemüveg. A Zippo öngyújtó. Majd fél pár zoknik, boxerek, alsónadrágok, sőt egy ködös szerda reggelen Rapsic Ferenc biciklije is dezintegrálódott. És egy napon maga Rapsic Ferenc tűnt el. Pikk-pakk, nem volt többé, még az emléke sem. Volt, nincs…