Kolumbán-Antal Józseffel, Jocóval több mit húsz évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Dr. Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Középiskolában. Emlékeimben az a kép él, hogy már akkor a generációja legaktívabb tagjai közé tartozott, és mi, felsőbb évesek, miközben a diplomamunkáinkon dolgoztunk, ez idő alatt Jocót is gyakran láttuk a műteremben órákon kívüli tevékenységgel foglalkozni, legtöbb esetben a mintázási készségét fejlesztette. Emlékeim szerint folyton érdeklődött, hogy miként zajlanak a felsőbb évesek szakórái, milyen témákat kaptunk, és ki hogyan közelítette meg az adott plasztikai kihívást. Úgy vélem, hogy e bő két évtized távlatából most sincs másként. A családfői, apai, valamint egzisztenciális kötelezettségein kívül megtalálja azt az időt, amelyben a szobrászat iránti elmélyültségét fokozhatja. Szellemi, lelki és technikai ambíciója már csak abban is megmutatkozik, hogy az itt kiállított munkák mindössze röpke két év alatt készültek a zetelaki otthonukban, a gondosan kialakított műteremlakásban. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy e plasztikák bronzba öntése és terrakottává égetése is mind az alkotó érdeme. Ez amiatt figyelemre méltó, mert a legtöbb esetben a szobrászok más, külsős műhelyekben végzik az égetés és öntés komplex, ugyanakkor időigényes technikai folyamatait.

Na de hogy is van ezzel az idővel? Én időm, te időd, mi időnk… Ha szempontrendszert állítunk fel, akkor viszonyítunk hozzá, vagy nem. Ilyen az idő is, vallja Boethius a kései ókor és kora középkor római keresztény filozófusa, aki szerint az örökkévalóság (sempiternitas) az élet határtalan egyidejűsége, ami mindig van, de az időben van – csak nem ér véget. Az örökkévalóság nem hosszú idő, hanem az idő hiánya. Továbbá az időtlenség (aeternitas) fogalmáról is beszél: ami egyáltalán nem az időben van. Nincs előtte és utána.

Platón egyik legnagyobb hatású dialógusában, a Timaioszban az idő az örökkévalóság mozgó képmása. Ami valóban van – az idea –, az nem keletkezik és nem múlik el. Az érzéki tárgy az időben van, a forma időn kívüli. Kant az időre mint a belső észlelés legelemibb formájára tekint. A műalkotás kiemel az idő sodrából. Aki egy szobor előtt áll és elveszíti az időérzékét, az Schopenhauer szerint megpillantotta az ideát. Heidegger a műalkotás eredetéről szóló tanulmányban viszont a mű nem az időben helyezkedik el, hanem külön világot nyit meg önmagának, amiben az „időn kívül” azt jelenti: a mű maga hozza létre azt az időt, amelyben áll.

Úgy vélem, hogy Mircea Eliade illud tempus fogalma áll a legközelebb az itt kiállított alkotásokhoz, miszerint az archaikus ember kétféle időben él. A profán idő lineáris, visszafordíthatatlan, történeti idejében, illetve a szent idő ciklikusságában. A rítus és a mítosz megismétli az „ama időt”, a kezdetek idejét, s ezzel a résztvevő kilép a történelemből. Az örök visszatérés mítosza épp erről szól: az archaikus kultúra ellenáll a történelemnek, mert a jelentést a kezdetben lévő mintához való visszatéréstől várja. A rítus résztvevője nem önmaga, hanem az őstett megismétlője.

De hogyan is kerültünk a Hamvas Béla-i Aranykor hajnalára? A válasz viszonylag egyszerű, mindez elsősorban az alkotó érdeklődési körének és olvasmányélményeinek köszönhető. Fókuszpontjában Marija Gimbutas litván–amerikai régészprofesszor és antropológus kutatásai, valamint hipotézisei kerültek, amelyek kellő inspirációnak bizonyultak Jocó számára.

Gimbutas leginkább az újkőkorszaki és bronzkori európai kultúrák kutatásáról, indoeurópaiak genetikai térnyeréséről, valamint a matriarchális alapú „régi Európa” koncepciójáról ismert. Több vitatott, de nagy hatású könyvében a neolitikus szobrokon és leleteken található absztrakt motívumokat (vonalak, spirálok, cikcakkok) egy közös vallási nyelvként, az Istennő nyelveként interpretálta. Egyfajta régészeti szemiotikai rendszerbe helyezve a Magna Mater kultuszát.

Giorgio Agamben olasz filozófus a Mi a kortárs? című szemináriumi előadásában azt állítja, hogy kortárs az, aki nem esik teljesen egybe a saját korával. Aki tökéletesen belesimul a jelenbe, az nem látja azt. A kortárs szemlélet ezért egyfajta anakronizmus: az a képesség, hogy a jelent egy másik idő felől nézzük. Eszerint olyan viszony a saját korunkhoz, amely egyszerre tapad hozzá és tart tőle távolságot. Ez a kettősség a lényeg: sem a teljes azonosulás, sem a teljes elfordulás nem kortárs hozzáállás. Agamben szerint a kortárs művész rosszul illeszkedik a saját idejébe – s épp ez az illeszkedési hiba teszi kortárssá.

Aki minden ízében beleillik a korába, aki minden szempontból tökéletesen hozzátapad, az nem kortárs – egyszerűen azért, mert nem képes látni azt. A látáshoz távolság kell. De hogy az olasz filozófust kérdőre vonjam, a látáshoz szükséges távolság nem igazolhatja a jelentől való eltávolodást.

Kolumbán-Antal József sajátos viszonyt létesít a történelmi idővel: átalakítja az időt, valamint más időkkel hozza összefüggésbe, s ezáltal újszerű módon képes olvasni a történelmet. Ebből következik, hogy számára a jelenbe vezető út szükségképpen régészeti formát ölt. Az arkhé, az eredet ugyanis nincs valamilyen kronológiai múltba helyezve: egyidejű a történeti alakulással, amelyben folyamatosan működik.

Kolumbán József kisplasztikái és portrészobrai óeurópai jelekbe burkolva az anyag megemelt állapotáról tanúskodnak. Az anyagban rejlő lehetőségtől a forma elemi valóságán át vezetnek az időn kívüli végső otthonig, így a kiállítást szemlélve olyan jelenbe térhetünk vissza, ahol soha nem jártunk.
 

Kolumbán-Antal József szobrászművész Időn kívül című kiállítása november 17-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Berze Imre tárlatnyitó szövege az október 1-i megnyitón hangzott el.