– Az anyádék bejglije lesz – mondta a felesége a falnak fordulva, amikor már negyedik alkalommal tért vissza a vécéről. Hányni próbált, de mintha cementet evett volna, csak valami kesernyés epét tudott felpréselni a gyomrából. Felesége meg sem fordult az ágyban, pedig elvárt volna tőle valami részvétteli „ugye megmondtam, hogy mákos bejglire ne egyél hideg báránysültet, pláne bepiálva”-típusú korholást, de semmi. Hangosakat nyögött, hogy élete párja is átérezze az ő nagy gyötrelmeit, hogy nemcsak a locsolók fogadása, de a locsolás se egy óvodai csendespihenő.

Áldozatokkal jár. Évről évre, kis kölnisüveggel a kézben, pironkodva előadni, hogy aszongya, énkiskertészlegény... Oda ember kell! Ott, kérem, talpig férfinak kell lenni... Pláne, ha a tucatodik pohár után is megpróbálja nem átlépni a szalonspicces idióta és az alkoholista boomer orangután közötti vékony határvonalat. Nehéz napja volt, ezt meg kell hagyni...

– Menj hányni! – mondta élete párja, és megfordult. Bár ne tette volna! A mozdulattól az ágyneműk langy fodrai közül hirtelen felcsapott az összes kiskertész, nagyerdész, a közeli és távoli rokonság minden zöld erdőt járt férfi tagja által bőkezűen locsolt kölni, volt és jelenlegi kollégák lögybölte pacsuli, és szomszéd kamasz fújta dezodor eklektikus illatkavalkádja. És ha ez nem lett volna elég, a derengő félhomályban egy rémületes halálfej nézett rá a szomszéd párnáról: felesége avokádós-uborkás arcpakolása. És a huszonvalahány-féle kölnit sikertelenül elfedni próbáló rózsaillatú sampon odorján át meglegyintette orrát az avokádó és a kígyóuborka nyers szaga, mely az utószilveszteri flekkenezésből megmaradt cukros-ecetes savanyúság másnap reggeli korhely ízvilágát idézte fel benne, melyről eszébe jutott az újévi nyolcadik miccs után megevett, két langyos bécsi szeletre legurított, albán vermutra evett, töltött káposzta után befalt, karácsonyról maradt száraz mákos bejglire betolt, langyos sörre megivott, savanyú kávé mellé elmajszolt, ragacsos virsli mellé, lassú kortyokban elfogyasztott, tátrateára szívott spangli után elpöfékelt, Türkmenisztánban hamisított kubai szivar ízét elnyomni hivatott banánturmix íze. Hirtelen felült, de mozdulni sem mert. Gyomrában megmozdult az ünnepi betontömb. Bélrendszere hirtelen dolgozni kezdett: mint amikor tégla kerül a betonkeverőbe, vagy acélbetétes bakancs a szovjet centrifugába. Pár másodperc, és a gégefő feladta a harcot a húsvéti menüvel, szája felfúvódott, mint egy rézfúvósé, dülledt szemeit elfutotta a könny. Ezt még visszanyeli, gondolta, öt méterre az a rohadt budi, addig kibírja. Előző nap a felesége friss ágyneműt húzott, a fehér csergeszőnyeget két napja hozta haza a tisztítóból, a padló frissen vaxolva... És... sikerült! Büszke volt magára. Aki ura rekeszizmának, ura az életének is, jutott eszébe az alkoholista Sanyi bácsi bölcse­lete, nyugodjék békében. Ekkor megszólalt a párja:

– Ilyen állapotban hogy jössz holnap Laciék évfordulójára?

Nem mert megszólalni. A különféle enzimekkel hígított ünnepi finomságok hol a nyelőcsövét feszegették, hol meg a máját pöckölték ritmikusan.

Mély levegőt vett.

De az asszony nem bírt magával:

– Pedig a tavaly is milyen finom berbécspörköltet ettünk náluk, és Ilonka milyen finom gombás böfföt csinál...