– A lelkész hogy látja, mi a legnehezebb a gyász időszakában?

– Lelkészként több száz temetésen és gyászoló mellett voltam jelen, és azt tapasztaltam, hogy az első pillanat, a szeretett ember elvesztése a legnehezebb. Erre nem lehet felkészülni, akkor sem, ha az elhunyt hosszú ideje beteg volt, és a hozzátartozóknak volt idejük elbúcsúzni. Fejben fel lehet készülni a halálra, de amíg él a családtag, a lélek nem tud felkészülni a veszteségre. Amikor megtörténik, olyan sokk éri, amivel foglalkozni kell. Ezért ez a legnehezebb szakasz. 

– Milyen tévhitekkel találkozik leggyakrabban a gyásszal kapcsolatban?

– Vannak tévhitek, de egyfajta távolságtartás is jellemző: az emberek igyekeznek elhárítani maguktól a gyászt. Régen erre szolgált az egyéves gyászidő, amely alatt a hozzátartozó minden élethelyzetet és ünnepet megtapasztalhatott az elvesztett szerette nélkül. Ma lejár a temetés, és az élet megy tovább. Vannak hangzatos mondatok, mint: „Az élők az élőkkel, holtak a holtakkal”. Ez tévhit. Az elfojtott érzések előbb-utóbb felszínre törnek. Az is tévhit, hogy lehet bulit csinálni az elmúlásból. Nemcsak a halálról beszélek: gyász lehet egy szakítás, válás vagy egy munkahely elveszítése is. Ezeken nem lehet egy bulival túllépni.

– Azt mondja, fontos megengedni magunknak a gyász minden érzését, még a haragot is. Miért?

– A gyásznak vannak folyamatai: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ezeket a fázisokat Elisabeth Kübler-Ross svájci–amerikai pszichiáter fogalmazta meg. Rajtunk múlik, hogy teret engedünk-e ezeknek az érzéseknek. Tudni kell azonban, hogy az érzésekből érzelmek lesznek: a haragból például gyűlölet, ami betegségek kiváltó oka is lehet. Ezért érdemes foglalkozni a feltörő érzésekkel, hogy ne váljanak érzelemmé, vagy ha azzá válnak, akkor végül az életünket építővé váljanak. 

– Hogyan lehet vigaszt nyúj­tani úgy, hogy ne üres közhelyeket mondjunk?

– Az ember szívesen mond közhelyeket. Sok közhely azért vált azzá, mert az ember segítő gondolatot érez ki belőle, ám ezek gyakran nem segítenek. Ha egy szenvedő beteg halála után azt mondjuk a családnak, hogy neki már jobb így, azzal nem csökkentjük a veszteséget. Nem minden esetben kell mondani valamit. Kívülállóként a legfontosabb a jelenlét, hogy a gyászoló érezze, nincs egyedül. Régen, amikor még otthon ravatalozták fel az elhunytat, a család, barátok, szomszédok mentek segíteni. Ennek is az volt a célja, hogy a hozzátartozó ne maradjon egyedül. Ilyenkor apró emberi gesztusokra van szükség: egy kézfogásra, egy átvállalt feladatra, egy fazék meleg levesre. Ezekből az észrevétlen emberi gesztusokból épül fel a valóság, amit életnek nevezünk. Bár a városi létforma miatt ez egyre inkább kikopik, változó világunkban ma is meg kell találni az utat a másik emberhez.

– A gyász feldolgozásáról Vigasztaló címmel írt könyvet. Mi indította arra, hogy megírja a könyvet, volt személyes élménye, amely meghatározta a könyv születését?

– Egyrészt a felgyűlt tapasztalatok és történetek. Egy költözés során rendeztem a temetési prédikációimat, és akkor ötlött fel bennem, hogy ezeket az életutakat tovább kellene adni, mert másokat is segíthetnek jobban megérteni az érzéseiket. Másrészt volt egy istenélményem, amelyben azt bízta rám a Teremtő, hogy ne egyek húst, igyak tiszta vizet, és gyógyítsak a kezemmel. A kézzel gyógyítás lehet az istentiszteleteken felemelt kézzel kért áldás, de lehet az írás is. E két dolog találkozásából született meg a Vigasztaló című könyv, amelynek készül a második kötete is, hiszen még több száz történet vár feldolgozásra. 

– Melyik gondolatot tartja a könyv legfontosabb üzenetének?

– A könyvben szerepelnek az említett élettörténetek, archetípusok egy-egy helyi sajátosságon keresztül, de háborús tapasztalatokat megélt emberek történetei és személyes tapasztalatok is. Ha mégis egyet kell kiemelnem, az a könyv utolsó néhány írása, amely nagyon személyes, és amelyben minden az én addigi személyes gyászomban csapódik le. Ez a könyv lényege is: hogy a most gyászoló ember mások tapasztalatait, érzéseit és történeteit felhasználhassa saját vesztesége feldolgozásához.

– Összefonódó szerepe lehet az imának, a közösségnek és a családnak a gyászfeldolgozásban, állítja. Hogyan?

– Az ima Isten elé vitt gondolat, lehetőség arra, hogy kimondjuk azt, amit talán senki másnak nem mondanánk el. Erre magasztos példa Dávid király története, aki elveszíti gyermekét. Megtesz mindent a gyermek gyógyulásáért, de amikor mégis elveszíti, leül az Úr elé és imádkozik. Az emberi tettek és az imádság összetartoznak. A család feladata, hogy a legnagyobb veszteségben lévő hozzátartozó mellé álljon, hogy ne maradjon magányos. A keresztény gyülekezetet pedig egy hálóhoz hasonlítom, amely, mint a cirkuszi artisták alatt kifeszített háló, védi a gyászolót és biztonságot ad. Ezt a hálót sok ember összefonódó imádsága alkotja.

– Temetés alkalmával vigasztalást kívánunk a családtagoknak. A könyv címe is Vigasztaló. Mit jelent valójában a vigasztalás?

– Mindent, amiről eddig beszélgettünk. A filmes világban egy egyperces kisfilmhez legalább egyórányi felvétel készül. Ha egy nyolcvanéves életutat ugyanilyen arányban szeretnék visszaidézni egy temetési prédikációban, egy évet és három hónapot kellene beszélnem. Erre azonban húsz percem van, ezért a vigasztalás nem merülhet ki egy prédikációban. A lelkészi szolgálat része a temetés előtti lelkigondozói beszélgetés, a temetési szertartásra való felkészülés és az utógondozás is, amelyben figyelemmel kísérjük, ki hogyan éli meg a gyászát. Ennek kiemelkedő alkalma a november 1-jei halottak napi istentisztelet, ahol az emlékezés a temetőből a közösségbe is bekerül. Mindegy, hány éve veszítettünk el valakit – a sebet benövi ugyan az élet, de örökre megmarad. Ha újra felszakad, ismét ápolni kell. Ebben pedig a közösség sokat segíthet.