Az Ökumenikus Segélyszervezet 500 ezer forintos, azaz 6250 lejes egyszeri pénzbeli támogatással segíti a parajdi bányakatasztrófa miatt nehéz helyzetbe került alkalmazottakat, illetve azokat a családokat, akiknek otthonuk a veszélyzónában van, emiatt korábban evakuálták őket – jelentette be Lehel László, a magyarországi karitatív szervezet elnök-igazgatója tegnap a helyi művelődési házban a parajdi emberekkel tartott fórumon. A találkozón jelen volt Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, Orbán Viktor magyar miniszterelnök felesége is, aki több mint húsz éve segíti a szervezet működését. Részt vett továbbá Bíró Barna-Botond, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Nyágrus László, Parajd polgármestere is.

130 bányász, 49 szállító, 25 kitelepített család

Nyágrus László felszólalásában kiemelte: a segélyszervezet már a katasztrófa után röviddel jelen volt Parajdon, és folyamatosan támaszául szolgált a helyieknek. Most pénzbeli támogatást is nyújtanak: összesen 130 bányász és bányaipari alkalmazott, 49 szállítóüzemi dolgozó és 25 kitelepített háztartás részesül félmillió forintos – mintegy 6250 lejes – segélyben. 
– Nem tudjuk megoldani a problémák gyökerét, de nem hagyjuk magukra önöket – fogalmazott a polgármester. Lehel László, a segélyszervezet igazgatója hozzáfűzte: ez nemcsak pénzbeli támogatás, hanem egy „ölelés”, biztosíték arra, hogy az emberek számíthatnak rájuk. Mint elhangzott, már az érintettek bankszámlaszámait is összegyűjtötték, és mielőbb utalják az összeget. 

A magyar társadalom összefogott

A parajdiaknak folyósított segély hátterében a magyarországi, Összefogás Székelyföldért elnevezésű adománygyűjtés áll. A gyűjtés szervezésében a magyar közmédia is aktív szerepet vállalt, és a kezdeményezéshez a magyar kormány is csatlakozott: vállalták, hogy a beérkezett támogatást megduplázzák. 
– Lévai Anikó, aki több mint húsz éve önkéntese szervezetünknek, ezúttal is eljött ide a parajdi művelődési házba, jelezve: az Ökumenikus Segélyszervezet ott segít, ahol baj van. Nem tudjuk megoldani a helyzetet, annyit tudunk tenni, hogy rámutatunk: a magyarság segít, odaáll a bajbajutottak mellé – mondta Lehel László.
Lapunk kérdésére az elnök-igazgató kifejtette: az összegyűlt 610 millió forintból – több mint 7,6 millió lejből – a parajdi bányakatasztrófa és a háromszéki árvíz sújtotta embereket támogatják.

Együttérzés és remény

Bíró Barna-Botond, a megyei önkormányzat elnöke köszönetet mondott a támogatásért, és hangsúlyozta: a legfontosabb üzenet, amit ez a segítség közvetít, az, hogy nem vagyunk egyedül. Ha baj van, a magyar nemzet szolidáris. Hozzátette, hogy a Református Egyházmegye is gyűjtést szervezett Erdélyben, melynek eredményét szintén a rászorulóknak juttatják el a közeljövőben. 
– A parajdi közösség nehéz időszakon megy keresztül, de a nemzeti összefogás példát mutat arra, hogyan lehet emberi jószándékkal enyhíteni a katasztrófa következményeit. Nem vagyunk egyedül, és a közösség képes lesz talpra állni – fogalmazott

„Nem vagyunk hozzászokva, hogy segítséget kérjünk”

A támogatásban részesülők nevében Fülöp Magdolna, a sóbánya dolgozója köszönte meg a segélyszervezet igyekezetét.
– Lopva egymásra nézve, kissé szégyenkezve jelentkeztünk a magyar emberek által adományozott segélyre. Mi, székelyek, mi, a bánya egykori dolgozói, nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy segítséget kérjünk. Büszkék vagyunk, és megszoktuk, hogy önerőből oldunk meg mindent. A takarót mindig csak addig húztuk, ameddig ért. De értjük és érezzük: ez az adomány kifejezése annak, hogy a magyar emberek együtt éreznek velünk a bajban. És ezért őszintén hálásak vagyunk – fogalmazott. 
Azt mondta, amikor egy kis közösséget, mint a parajdi sóbánya munkatársai, hirtelen ekkora baj éri, először azt sem tudják, hogyan reagáljanak, teljesen nem is érzik valósnak a helyzetet – valószínűleg végleg csak akkor tudatosul bennük, amikor néhány hónap múlva elveszítik állásaikat. 
– Egy ismerősöm azt mondta a napokban: eddig még nem hallott sóbányában dolgozó embert állást keresni. Ezen azóta is gondolkodom, mert fájt, amit mondott. Az eszemmel tudom, hogy vége, de a szívem még reménykedik. Ka­paszkodom, maradni szeretnék. Mert nekünk a munka nemcsak megélhetés volt, hanem életforma. Innen eddig csak betegállományba, nyugdíjba vagy a temetőbe mentek el az emberek. Tudjuk, hogy ez a közösség ebben a formájában már csak néhány hónapig létezhet. És mi még próbálunk kapaszkodni belé. Ami most történik, az olyan, mint egy gyászfolyamat. Végig kell mennünk rajta. Szívből köszönöm, nemcsak a saját nevemben, hanem a sóbánya munkaközössége és a szállító üzem dolgozóinak nevében is, akik a bányához tartoztak, és a krízis után szinte azonnal munka nélkül maradtak – zárta gondolatait.