Ha találkoznék a Jó Tündérrel, az ellopott időt váltanám nála pénzre, percenként egylejes értékben, abból egy görögországi nyaralást tuti összehoznék, gondolom, miközben cirka negyvenedmagammal állok sorban, mert a hat automata kassza egyike sem tudott megbirkózni egy csomag bruschetta vonalkódjával, és a három közül csak egyetlen „rendes” kasszánál van valaki, egy idős, a nyugdíj és az agyvérzés határán billegő alkalmazott, aki sűrűn pislogva próbálja megőrizni az önuralmát, míg a vásárló tíz- meg ötbanisokból számolja le a tíz deka felvágott ellenértékét, és ahogy csörömpölnek a banik, képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy az üzletben fölöslegesen eltöltött időm valójában tőlem orvul ellopott idő, amit ha pénzben a bankszámlámon tudhatnék, már régen ott volnék a város vagy a környék leggazdagabbjai közt, és hirtelen megszáll az a bizonyos tehetetlen, reményvesztett nyugalom, amit nagyapám érzett a beázott lövészárokban a háború végén, így, míg az előttem lévő, kábé harminc ember sorra kerül, megpróbálom számba venni a tőlem elbitorolt perceket, másodperceket, napokat, és nem, nem azt a kábé húsz évet, amit én pazaroltam el, ezt letudom tanulópénznek, spongyát rá, a tőlem elorzott időt, a heteket, hónapokat, amit giséknél, kasszáknál, hivatali ajtók előtt ülve, állva töltöttem el, azt kérném a Jó Tündértől pénzre átváltani és a bankszámlámra átutalni, mert abból már kijönne a BMW meg egy kis faház Szécsényben, de ugyanígy visszakérném egy lej percenkénti árfolyamával számolva a különféle állami internetes ügyfélablakok előtt vagy az adóbevallástól az őrület szélén elkáromkodott perceimet, mert abból kihoznám a téli gázszámlát, nem beszélve a néhány szerelmi kapcsolatról, amelyben csak úgy eltelt az idő, és mindketten butábban szálltunk ki belőle a végén, mint ahogy belekezdtünk, sőt a várakozási idő alatt zenehallgatással eltöltött időt is visszakérném a telefonos ügyfélszolgálatoktól, de a gyalázatos filmek sok tucat másfél órájából vagy a fölöslegesen színpadra vitt darabok perceiből is vehetnék egy használt motorbiciklit, gondolom, és számolok, immár telefonon, és a végeredménytől megrémülök, ugyanis már öt évnél tartok, ami lejben, nos... és még nem számoltam bele, amikor bejelentetlenül késő vonatokra vagy nem létező buszjáratokra, randikról késő nőkre vártam, ezért ezeket is hozzáadom a többihez, majd eszembe jutnak az iskolai évzárók, évnyitók, szülői értekezletek, lelki fröccsök, várakozások az ambulancián, patikában, és a Facebookon is eltöltöttem saccperkábé három-négy évet fingó kutyák és ukulelező macskák társaságában, hogy ne beszéljek a posztok alá érkező kommentek olvasására fordított időről, és tadünn, máris kijön a tíz év, lekerekítve, naná, hogy, de így sem hiszek a szememnek, mert ez máris 5 259 600 perc, ami lejben nekem már sok, ezért kegyes vagyok a Jó Tündérrel, így csak tíz bani/perces árfolyammal számolok, és már kezdeném befektetni a vagyonomat, amikor váratlanul sorra kerülök a kasszánál, csakhogy a barbeque-ízű bruschettára a gép csak bután csipog, ezért aztán a kasszás előkiabálja a raktárból a rangidős Marikát, aki háromszor egymás után pötyögi be a termék kódját, csak azért, hogy végül lazán félredobja a kis pakkot, és pókerarccal közölje velem:

– Ez nem es tőlünk van! Ejsze valaki itt hagyta…