A szombati, „nulladik napon” a Transylvania Ba­rokk Együttes négy tagja a Csíki Moziban ad elő egy válogatást Johann Sebastian Bach és három fia szonátái és fantáziái közül. Majó Zoltán furulyán, Bartha Mátyás hegedűn, Ciprian Câmpean barokk csellón, Erich Türk csembalón játszik. A négy zenész hol közösen, hol kettesével-hármasával zenél. Az előadást dinamikusság, dia­logizáló dallamok, a Bachra jellemző ellenpontozás, vagyis különböző szólamok szimultán dominanciája jellemzi. 
A másnapi hivatalos megnyitó a csíksomlyói kegytemplomban zajlik, s rögtön a nyitókoncert, a Kolozsvári Barokk Zenekar elő­adása követi. A több mint húsz­ta­gú zenekar koncertmestere Szövérdi Csilla hegedűművész, a zenekar Bach zenei örökségéből ad elő. Elsőként a Jauchzet Gott in allen Landen, azaz Ujjongjatok az Úr előtt az egész Földön című kantátát játszák, melyben Gebe-Fügi Renáta (Románia) szoprán áriája is felcsendül. A zenekarban emellett barokk trombita, oboa, csembaló, barokk hegedű, cselló, brácsa, fagott, orgona, nagybőgő és „blockflöte” (fafurulya) szólal meg. 

Mindkét előadás az auten­ti­citásra, a barokk-klasszi­cis­­­ta zenei stílusok korhű meg­­­­idé­zé­sére törekszik, a pon­­tosan le­másolt barokk hang­szerekben és a zeneművek pre­­cíz re­konst­ruálásában is tet­ten érhető ez a szándék. A ze­nészek játéka kifogástalan, a zenekari összhang technikai szempontból lenyűgöző. A profizmus vitathatatlan, tehát a művelt zenehallgató és -műértő számára az élmény önmagában adott. A műveletlen hallgató – mint én – azonban támpontokat keres. Az pedig nem a zene tökéletességében, hanem egy másik kulcsfontosságú elemben ragadható meg: az „élőségben”, a performativitásban.
A mai dallamokban a hibátlan zenei alap kérdése szinte el­ve­szíti relevanciáját, hiszen zö­mé­ben stúdiófelvételeket hall­­­­­­gatunk. A zenehallgatás az el­­múlt nagyjából száz évben a kö­zösségből, az „élőből” a ma­gánélet intim tereibe költözött. Bár a koncertre járás szokása nem szűnt meg, egyértelmű, hogy a legkönnyebben a digitális, többnyire online platformokon jutunk hozzá zenei tartalmakhoz, és legtöbbünknek sosem lesz alkalma a kedvenc együttesei többségének fellépéseire el­men­ni. A dalok megmaradnak tehát a fülhallgatózsinórban, és csak annyira válnak kö­zös­ségivé, amennyire szűkebb kö­zegünk ízlése megengedi azt. Koncertre pedig elsősorban nem a zenéért járunk, hiszen az minőségben nem überelheti a stúdiófelvételt, hanem hogy „lássuk” az előadót testközelben. 

Ám amikor klasszikus zenéről beszélünk, nem téveszthetjük szem elől a tényt, hogy egészen a 20. századig a zenehallgatás egyetlen módja az élő zenés formátum volt. Ebben a tudatban érdemes hallgatni és értékelni a bachi hagyatékot és a régizenét általában. Ezeket ugyanis nem a 21. század zenehallgatási szo­kásaihoz igazították, mint a kortárs zene legnagyobb részét, hanem a 17–18. század „kon­certkultúrájához” – azaz az élő jelleghez. Éppen ezért lehetetlen önmagában értékelni egy-egy barokk zeneművet, szólamot vagy zenészt. A darabok nem maradnak meg az „auditív” alkotás szűk medrében – elő­adó-művészetként, perfor­mansz­ként működnek. A pillanatnyi, megismételhetetlen harmónia a hallható-látható-érezhető kö­­zött, az előadó-hang-néző spontán létrejövő kapcsolatában születik meg. A hallgatóság a zene megfoghatatlan dimen­ziójában találja magát, amely­ben minden egyszerre van je­len: a közös lélegzetvétel, az ösztönös ritmusra-rezdülés, a falakról lepattanó visszhang, a hangszerek látványa. A ze­nészek előadóművészek, nagy gesztusokkal és finom mimikával követik a hangot, mintha nem ők irányítanák a hangszert, hanem a hangszer őket. A szó­lamaik precízen betanultak, mégsem a rutinos játék érződik rajtuk, hanem a pillanatnyiság súlya: minden egyes hangnak jelentősége van, és csak a mély átszellemülés állapotában válnak lejátszhatóvá. Kígyóbűvölőkre emlékeztetnek – csakhogy egy­szerre töltik be a bűvész és a kígyó szerepét, egyszerre bódítanak és bódulnak el saját hatásuktól. Zenélés közben a mozdulataikban és játékukban reflexszerűség és performativitás keveredik, mélyen személyes, de közben az előadásmód része minden. A hatás viszont nem az egyes zenészek játékából, hanem az összjátékból születik. Az egyéni átélés rétegére egy közös, ze­nekari átélés tevődik rá. És erre egy harmadik: a közönségé, amely mindkét előadás esetében, de kiváltképp a kegytemplomban szakrális élménnyé is válik. Még a környezet, a bachi zenéhez illő templomi tér is ennek a játéknak a része. 
Az ismétlődő dallamokra épített szólamok dinamikáját változékony, kontrasztos hang­nem­váltások, tempóvariációk színesítik. A fafúvós hangszerek dí­szített játéka eg­zotikus ki­szá­­míthatatlanságot szül. A dia­­lo­gizálás, az ellen­pontozás, az egymásra folyton „reagáló”, játékosan felcsendülő szólamok mintha narratívát teremtenének. Olyan történet születik a nézőben, amely túl­mutat az elbeszélhetőn, a nyelv eszköztárán – éppen ezért szólaltat meg egy másik eszk­ösztárat. Noha több száz éves dallamokról van szó, és a kottakövetés, a stílus, a hangsze­rek autentikusan a 18. századot ele­venítik meg, a játék mainak érződik, nem a múltba ránt vissza, hanem a jelen pillanatát tágítja, történelmi és kortárs egyszerre. 

A zene így visszatér az ere­deti, őskori minőséghez: a misz­tikus, szertartásos jelleg­hez. Szin­kretikussá, vagyis össz­mű­vészetivé alakul vissza, egy­ségteremtő narratív alkotás lesz. Ez hozza létre a katarzist. 
A kulcs a régizene élvezetéhez tehát ebben a pillanatnyiságban, megismételhetetlenségben rejlik. A műfaj iránti egyre kisebb igény oka is részben itt keresendő: az otthoni, egyéni zenehallgatás pont a közösségi megéléstől, a zenekari egységtől, a szakrális minőségtől fosztja meg a be­fogadót. Ez nem jelenti azt, hogy a mai zene ne lenne képes katartikus élményt létrehozni. Mindössze arról van szó, hogy keletkezésének körülményeiből fakadóan egy másfajta csator­nára specializálódott, így más eszközökkel közvetít és ér el hatást. Amit képes meg­fog­hatóvá tenni online plat­formokon keresztül, azt nem biztos, hogy a régizene el tudja érni digitális módon. A két műfaj nem kell, hogy helyettesítse egymást – sőt, inkább egymást kiegészítendő, komplementatív viszonyt kell közéjük képzelni, hiszen mindkettő gazdagíthatja hallgatóját.
Éppen ezért, aki idegenkedik a régizene műfajától, annak érdemes elmenni egy koncertre, megtapasztalni a jelenléthez társuló közös lélegzést, közös rezdülést, az összhangzatot, mely­ben nemcsak a szólamok között jön létre harmónia, hanem mindenkiben, aki nyitott rá, hogy befogadja az élményt.