A történelem emberi arcai

Az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy Márton Áron püspök életútja nemcsak a múlt fontos fejezetei, hanem a jelen számára is érvényes üzeneteket hordoznak. A szabadság és a béke megőrzése, a közösségért vállalt felelősség és az egymás melletti kiállás olyan értékek, amelyekre érdemes emlékeztetni a fiatalabb nemzedékeket – véli Tóth Péter Lóránt. A Pro Cultura Hungarica-díjas versvándorral, drámapedagógussal, aki rendhagyó irodalom- és történelemóráival járja a Kárpát-medencét, a történelmi példák erejéről, a székelyföldi előadásain szerzett tapasztalatairól és a múlt üzenetének továbbadásáról beszélgettünk.

Bíró István
A történelem emberi arcai
Fotó: László F. Csaba

– Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, valamint Márton Áron püspök élettörténetéről tartott előadásokat Székelyföld különböző iskolái­ban és templomaiban. Miért tartotta fontosnak, hogy a forradalom 70. évfordulóján éppen ezt a vidéket járja ezekkel a témákkal?

– Az 1956-os előadást már tíz évvel ezelőtt, a forradalom 60. évfordulójára elkészítettem. Azóta persze sokat változott. Nagyon fontos volt számomra, hogy történelmünknek ezt a dicsőséges két hetét – hiszen összesen két hétről beszélünk – valahogy átláthatóvá tegyem. Annyira sűrűn követték egymást az események, hogy még a felnőttek számára is nehezen követhetők, nemhogy a diákoknak. Nem akartam elveszni a részletekben, hanem átfogó képet szerettem volna adni a múlt történéseiről. Az előadás elkészítésében leginkább az motivált, hogy megmutassam, milyen lelkülettel mentek akkor a fiatalok az utcára, hogy miért mentek ki. Azt tudjuk, hogy október 23-án kitört a forradalom, de mi vezetett odáig… Tehát rövid történelmi áttekintést adok, de főként olyan történeteket mesélek el, amelyek jól érzékeltetik az 1956 előtti Magyarország közhangulatát. Három videót is bemutatok a diákoknak. Az első az 1956-os budapesti események forgatagába viszi őket, illetve két sportfelvételt építettem be az előadásba: az egyik a Lazio futballcsapatának a szabadságharchoz kapcsolódó himnuszát idézi fel, a másik pedig a melbourne-i olimpia vízilabdadöntőjét, amely a szabadságharc leverése után szintén összeforrt az 1956-os események emlékezetével. A végén mai képeket látunk Kunszentmiklósról, szülővárosomról és Budapestről: az unokaöcséim és a családom sétálnak, és megemlékeznek a szabadságharcról. Ez a folytonosság jelképe. Versek is elhangzanak Illyés Gyulától, Márai Sándortól és Ady Endrétől. Ezekből áll össze az előadás története.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


– Mit tapasztal, mindez hat a fiatalok lelkére? És ha igen, hogyan?

– Igen, hat a fiatalok lelkére, de talán nem is kell ebben olyan nagy csodát keresni, hiszen ez a történet a pesti srácokról, a Corvin köz fiataljairól szól, akiknek az átlagéletkora alig volt magasabb a hallgatóságénál. Tulajdonképpen ugyanarról a korosztályról beszélünk. A szabadságvágy mellett napjainkban már a szabadság megőrzése is fontos kérdés, de ugyanígy a béke megóvása is, hogy a világ ne forduljon még rosszabb irányba. Szükségünk van ezekre a történetekre, mert rámutatnak arra, hogy a béke törékeny, és mindenkinek megvan a maga feladata. Meg kell néznünk, a saját lehetőségeink között mit tehetünk azért, hogy megőrizzük.

– Milyen párhuzamokat vagy különbségeket lát az anyaországi és a székelyföldi közönség történelmi emlékezete között?

– Egyetlen különbséget látok, az az, hogy az 1956-os forradalom története a határon túl kevésbé ismert, és a tananyagban sem kap akkora hangsúlyt, mint Magyarországon, ahol ennek a nemzeti ünnepnek kiemelt jelentősége van. Természetesen tisztelet a kivételnek. Ezt a fehér foltot szerettem volna valamennyire betölteni. Úgy állítottam össze az előadást, hogy az is megérezzen belőle valamit, aki korábban szinte semmit sem tudott az eseményekről. A diákok hozzáállásában és érdeklődésében viszont nem látok különbséget. Akár Budapesten, akár Csíkszeredában vagy Kassán tartom az előadást, azt tapasztalom, hogy a fiatalok lelkülete mindenhol hasonló.

– Mi érinti meg inkább az idősebb hallgatókat, és mi a diákokat?

– Az idősebbekben emlékeket idézhet fel az előadás, hiszen Romániában is komoly megmozdulások történtek 1956-ban, majd súlyos megtorlások is következtek azok ellen, akik rokonszenveztek a budapesti eseményekkel. Az idősebbeknek tehát lehetnek saját emlékeik, tapasztalataik, amelyek most felszínre kerülnek. A diákok esetében inkább az életkori sajátosságok találkoznak a történettel. Ezért is ültetem a rendhagyó irodalomórák résztvevőit olyan székekre, amelyek mellett az 1956-os, Corvin közi fiatalok portréit helyeztem el, így próbálom áthidalni ezt a hetven évet, és közelebb hozni hozzájuk a történelmet.

– Márton Áron életművét is előadás formájában dolgozta fel. Mi keltette fel az érdeklődését az ő személye és munkássága iránt? Hogyan született meg az ötlet, hogy az életművét színpadra vigye?

– Jó kérdés, hiszen nagyon érdekes az, hogy több száz kilométerre Csíkszentdomokostól egy egykori tornatanár, ráadásul református ember készít előadást egy katolikus püspökről. A válasz egészen egyszerű. Volt egy katolikus nagymamám, aki Kunszentmiklós közelében, Tass településen élt. Egyszerű, dolgos asszony volt, varrónőként és szakácsnőként dolgozott. Gyermekkoromban gyakran emlegette, hogy Márton Áron jó ember volt, nagy püspök volt. Így Márton Áron neve valami különös, misztikus ködben jelent meg előttem, és úgy maradt meg bennem, mint aki a székely legendák világába is bevonult. Aztán felnőttként, amikor újra és újra Erdélybe jöttem, folyton találkoztam a nevével. Végül vettem egy könyvet, utánanéztem az életének, és teljesen magával ragadott. Elsősorban a körlevelei hatottak rám. Olyan szépirodalmi igényességgel írt, hogy ha a Jóisten nem püspöknek szánta volna, akár író is lehetett volna belőle. Gyönyörű képekben fogalmazott, és számomra egészen megdöbbentő, mennyire időszerűek a gondolatai. Az életútja szinte végigkíséri a 20. századot, így a két világháborút, a náci és a kommunista rendszert. Olyan élettörténete van, amelyről úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom az embereknek. Már a világjárvány idején elkészítettem az előadás szövegkönyvét, de aztán megnősültem, megszülettek a gyermekek, és máshová került a figyelmem. Az év elejére azonban megtanultam a szövegeket. Fontos volt számomra, hogy a körleveleket is fejből mondjam el, ne felolvassam őket. Ehhez idő kellett, de hála istennek, összeállt az előadás, és nagyon élvezem. Sokszor templomi közegben adom elő, mise előtt vagy után, és ez nekem is különleges érzés, és azt hiszem, a közönségnek is. Egy pályázati lehetőségnek köszönhetően már sokfelé elvihettem az előadást. Jártam a vajdasági Kupuszinán és Bezdán, a nyugat-bácskai szórványban, Drávaszögben, azaz a horvátországi magyarok között, református közösségben, de előadtam Bécsben, Prágában és Kárpátalján, görögkatolikus templomban is. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, mert úgy érzem, fontos előadás született. Ráadásul az elmúlt fél évben annyit változott a világ, hogy a mondanivalója elképesztően aktuálissá vált.

A történelem emberi arcai

– Mit tapasztalt, mennyire ismerik Márton Áron élettörténetét a Kárpát-medencében?

– A legtöbb helyen éppen csak annyira, hogy hallottak róla, azt mondják: tudjuk, hogy fontos, nagy ember volt. Ahogy a nagymamám is emlegette. Egyébként rendkívül sajnálom, hogy nem kérdezhettem meg tőle, találkozott-e valaha személyesen Márton Áronnal. Erre akár lehetőség is lett volna, ugyanis a bécsi döntés idején sokan átjöttek Erdélyből Magyarországra. Egy unitárius pap fia is Kunszentmiklósra került, a nagyapám pedig összebarátkozott vele. Egyikük sem volt igazán jó matematikából, jó barátok lettek, és a pap fia egyszer azt mondta neki: „Gyurka, gyere, menjünk ki, érettségizz le nálunk!” Székelykeresztúron akkoriban pezsgő sportélet volt, a nagyapám focizott, atletizált, és végül ott érettségizett. Az 1941–42-es osztálytabló nem maradt fenn, de neki otthon megvolt egy kisebb példánya. Egyszer kinagyíttattam, bekereteztettem, és elhoztam ide, és kiállították a könyvtárban, aminek nagyon örülök. A nagyapámék a 70-es évek elején – amikor Márton Áron bérmakörutakon vett részt – jártak Székelykeresztúrra érettségi találkozókra. Azóta is foglalkoztat a kérdés, vajon találkozhattak-e vele valamelyik templomban. Ezt sajnos nem tudom. Azt sem, hogy a nagymamám Magyarországon hallott-e róla, vagy valamelyik erdélyi útja során szerzett személyes élményt. Az biztos, hogy a nagy püspök élettörténete rendkívül izgalmas, és a gondolatai, írásai napjainkban is sokat mondanak nekünk. 

– Melyik üzenetét tartja a legidőszerűbbnek? Hogyan kapcsolja össze a múlt üzeneteit a jelenkor kérdéseivel és valóságával?

– Nehéz egyet kiemelni. Talán az őszintesége, az egyenessége és az igazságkeresése különösen jelentős. Amikor elolvasok egy szöveget, általában rögtön érzem, hogy ezt el akarom mondani, ezt a közönségnek is meg kell ismernie, nem maradhat csak a papíron. Ha megvan bennem ez az érzés, megtanulom. Ha nincs, akkor nem, mert nincs, ami motiváljon. Gyönyörű például, ahogyan Márton Áron a gyökereiről ír. Felidézi, hogy a bölcsője közönséges deszkából készült, és abból lesz majd a koporsója is, amelynek fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koronája a sziklás talajba kapaszkodik. Azt írja, innen jött, és nem hozott magával semmit, csak a népe és az igazság iránti halálos szerelmét, valamint a katolikus hitet, amelyet nemzedékek mélyítettek el és őriztek meg a csíksomlyói Mária lábánál. Ugyanilyen szépen beszél a magyar nyelvről és az irodalomtanítás fontosságáról. Egyik gondolatmenetét azzal kezdi, hogy határkőnél állunk, ahová magányos vándorként érkeztünk, majd felteszi a kérdést: Mit tettél, ember, az elmúlt esztendőben, ami az örökkévalóság szempontjából is lényeges? Tehát olyan kérdéseket vet fel, amelyekről azt érzem, hogy valóban a ma emberéhez szólnak.

– Székelyföldi útja során Csíkszentdomokosra, Márton Áron szülőfalujába is ellátogatott. Milyen élményekkel gazdagodott?

– A múzeumban korábban már jártam, a templomban azonban most voltam először. Különösen jó volt látni azt a templomot, ahonnan Márton Áron életútja elindult. Amikor a gyermekkoráról mesélek, elmondom, hogyan varázsolták el a templom csodái és misztériumai. Kisgyermekként még azt sem értette, hogyan léphet ki a pap a falból a szószékre. Most pedig személyesen is láthattam azt a falat, azt az ajtót, ahonnan a pap kilépett, és amit a kisfiú olyan titokzatosnak talált. Jó érzés volt ezekkel a történetekkel ilyen közvetlenül találkozni, és megtapasztalni, mennyire őrzik Márton Áron emlékét.

– Térjünk vissza előadásai­nak legfontosabb üzeneteihez. Mit szeretne közvetíteni a fiatalabb és az idősebb generációk számára az ’56-os forradalom, illetve Áron püspök életpéldáján keresztül?

– Nem nehéz körülnézni a világban, és látni, hogy a dolgok nem jó irányba mennek. Rá kell ébresztenünk az embereket arra, hogy ne legyenek közömbösek, ne forduljanak el a problémáktól, és higgyék el, rajtuk is múlik, milyen lesz a világ. Mi, átlagemberek, kisemberek nem tudjuk irányítani a nagy döntéseket, de nagyon sok minden kicsiben dől el. Márton Áron is felhívta erre a figyelmet, amikor azt mondta: Legyetek világi apostolok! Mindenki a saját munkáján belül nézze meg, hogyan tud a közösségért tenni, hogyan tud másokat szolgálni, és ne csak a saját érdekeit tartsa szem előtt. Muszáj egy kicsit beletennünk magunkat a világba. Ha nem figyelünk, ha nem vagyunk éberek, néhány év alatt úgy elrohanhat mellettünk a történelem, hogy egyszer csak megint 1956-ban találjuk magunkat. Ezt nem szabad megengednünk. A fiatalokat is arra biztatom, hogy tegyenek apró lépéseket azért, hogy a világ ilyen maradjon, vagy legalább jobb hellyé váljon. Kezdjék azzal, hogy ha eddig bántottak vagy csúfoltak valakit, akkor mától ne tegyék. Álljanak oda mellé, és inkább védjék meg! Ezekre az apró lépésekre szükség van ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen, vagy legalább megőrizzük azt, ami még jó benne.

– Milyen élményekkel és benyomásokkal gazdagodik egy-egy székelyföldi vagy Kárpát-medencei körút során? Mivel gazdagodik Ön emberileg, miközben élményt nyújt a közönségnek?

– Azt érzem, hogy a Jóistentől kaptam ezt az adományt, azt a lehetőséget, hogy történeteket meséljek az embereknek, nemcsak Márton Áronról vagy 1956-ról, hanem Radnóti Miklósról, József Attiláról, Petőfi és Arany barátságáról is. Úgy szeretném elmondani ezeket a történeteket, hogy az emberek építkezni tudjanak belőlük. Nagyon erős töltést ad, amikor látom a fiatalok tekintetét. Csíkpálfalván elmondtam Márton Áron gyerekkori visszaemlékezését. Megható volt látni, ahogyan az emberek sírtak, és mennyi érzés jött elő bennük. A székely emberekben sokszor ott van a keménység, a makacsság, de a pálfalvi előadáson mindez mögül előtört a szülőföldjük iránti szeretet és féltés. Erőt adnak az ilyen pillanatok, de az is feltöltött, amikor ugyancsak Pálfalván álltam és néztem, ahogy a nap lemegy a Hargita mögött. Videóhívásban megmutattam a gyermekeimnek is. Van bennem egy talán utópisztikus gondolat, miszerint az általam bemutatott történetek mégis hatnak valamennyire, és lehet velük simítani a világban uralkodó feszültségeken.  Ahogy már említettem, én nem vehetek részt nagy döntésekben, és nem rajtam múlnak a világ sorsát meghatározó dolgok, de az apró lépéseket igyekszem megtenni. Ez mindannyiunk feladata.





Hirdetés

Kövessen a Facebookon!