Tövissi Zsolt családja, egykori pályatársai és tisztelői közösen hajtottak fejet múlt csü­törtökön egy olyan alkotó előtt, aki – Köllő Miklós sza­vaival élve – „a szakma igazi arisztokratája” volt. A meg­­emlékező eseményen Korodi Attila polgármester átadta a posztumusz Pro Urbe díjat az építész fiának, Tövissi Mártonnak. A kitüntetés egy­szerre ismeri el az életmű szakmai jelentőségét és an­nak a közösségi felelősségét, amellyel az építész pályája so­rán szolgálta Csíkszeredát és tágabb környezetét.

Városépítés és közösségi felelősség

Korodi Attila polgármester beszédében hangsúlyozta: Tövissi Zsolt munkás­sá­ga el­választhatatlan Csík­­sze­reda modern arculatá­tól. Bár Ko­lozsváron született és Bu­karestben diplomázott, a nyolc­vanas évek végétől a vá­ros meghatározó alakjává vált, itt talált alkotói otthonra. Olyan emblematikus helyszínek kö­tődnek a nevéhez, mint a Szent Klára Ház, a Jakab Antal Ház, a csíksomlyói kegytemplom felújítása, vagy a sétálóövezet arculatát meghatározó elő­tanulmányok.

– Hitte, hogy a hagyomány nem akadály, hanem erőforrás, és hogy a modern nem ta­gadása, hanem folytatása mind­­annak, amit örö­költünk

– fo­galmazott a polgármester. – Számára az építés közösségi felelősség volt: olyan alkotás, amely hosszú távon formálja az ember és a tér kapcsolatát.

A láthatatlan rend őrzője

Az est egyik leghangsúlyosabb pillanata Köllő Miklós mű­építész méltatása volt, aki Tövissi Zsolt magatartását és szakmai szemléletét idézte fel.

– Egy csendes, következetes, a helyhez és az emberhez hű ember ment el – s vele együtt ritkul tovább egy magatartás, amely ma már szinte kivétel. Halála után nemcsak egy alkotótól búcsúzunk: magá­val vitt valamit abból a láthatatlan rendből is, amelyet évtizedeken át őrzött és tartott fenn Székelyföld épített világában. Nem a múltat kon­zerválta, hanem jövőt épített. A deszkaépítészethez való kö­vetkezetes, korszerű és mégis hagyományhű viszonya több szakmai elismerést és díjat hozott számára. Munkái meggyőzően bizonyították: az egyszerű anyag nem szegénység, hanem lehetőség – ha tudás, fegyelem és felelősség társul hozzá

– világított rá arra az úttörő szerepre is, amelyet Tövissi a helyi építészet mo­dernizálásában játszott.

A stratéga és a mentor

Tövissi Zsolt nemcsak épü­letekben, hanem rend­sze­rek­ben gondolkodott. Ő ké­­szítette el Romániában el­ső­­ként egy teljes megye – Har­­gita me­gye – műemlék­védelmi stratégiáját. Köllő Miklós szerint ez nem pusztán dokumentum volt, hanem szemléleti fordulat: annak kimondása, hogy az örökség nem elszigetelt épületek hal­maza, hanem összefüggő rendszer, amely tervezést, rangsorolást és hosszú távú felelősséget igényel. Szakmai nagysága mellett mentorként is pótolhatatlan űrt hagyott maga után.

– Nem alapított iskolát, mégis tanított. Nem módszert adott át, hanem szemléletet: hogyan kell figyelni, kérdezni, mérni, hallgatni és jelen lenni. Akik nála kezdték, nemcsak szakmai tudást kaptak, hanem egy életre szóló útravalót: mértéket, felelősséget, tartást. Talán ezért maradt sokáig a háttérben

– mert nem önmagát építette, hanem másokat – mondta.

Az örökség felidézése

Az ünnepélyes díjátadót kötetlen beszélgetés követte Albert Sándor városi főépítész vezetésével. Máthé Zoltán, Kolumbán Gábor, Márton Ildikó, Lőrincz Barna, And­rás Alpár és Máté Klára Krisztina építészek személyes emlékeken keresztül idézték fel a „láthatatlan mester” alakját. Beszéltek finom humoráról, amely „nem bántott, hanem tisztázott”, és arról a szakmai alázatról, amellyel a kistérségi projektektől a szakrális terekig minden feladathoz viszonyult.
Tövissi Zsolt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Aka­démia tiszteleti tagjaként távozott, de ahogy a polgár­mester Szabó Magdát idézve zárta szavait: „Aki tett va­lamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.” Megmarad te­reinkben, épületeinkben és abban a józan, felelős gondol­kodásban, amelyet ránk ha­gyott.