– Székely családban született, Csíkszentdomokoson. Ez miként határozta meg az életét? Hogyan ítéli meg a család szerepét a mai társadalomban?

– Igen, rendtartó székely faluban, Csíkszentdomokoson születtem. Ennek igazából akkor láttam meg az értékét – és ezzel talán így van más is –, amikor kikerültem a „fészekből”. Tehát aki benne él a közösség védő burkában, talán nem is értékeli, érzi annak fontosságát. Magam immár harminc éve külföldön élek, jelenleg Magyarországon, de szolgáltam Ausztriában és Olaszországban is. Úgy élem meg, hogy a rendtartó székely falu közösségi szelleme olyan jellemet formál, amely a világ különböző szemléleteivel szemben makacs és kitartó – hasonlóan a csíki fenyőkhöz, amelyek a zord időjárásban is egyenesen az ég felé mutatnak. A székely közösségben, a családban átélt értékek: a türelem, a kitartás, a küzdeni akarás mélyen belém ivódtak, és ezek visznek előre mind a mai napig. Ez az ismérve a kialakult karakteremnek. A család a társadalom sejtje, alapja. Ez benne van Isten teremtő tervében, és ez nem is lesz soha másképp. Ezért tartom nagyon fontosnak a család szerepét napjaink társadalmában. Lehet, hogy vannak a családot mellőző, háttérbe szorító irányzatok, de előbb-utóbb sokan belátják, a társadalom alapsejtje a család. Családba testesül bele az Ige is, tehát a Szent Család is teljesen egy átlagos emberi család jellegét hordozza magában. A család az a fészek, az a környezet, amiből elég érzelmi intelligenciával lehet elindulni a nagyvilágba.

– Tanulmányait szülőfalujában, valamint Gyergyószentmiklóson végezte. A középiskolai évek után iskolakönyvtárosként dolgozott. 1996-ban lépett be a kamilliánus rendbe. Teológiai tanulmányait Vácott, Egerben, valamint Veronában végezte. 2006-ban tette le örök fogadalmát Nyíregyházán a kamilliánus kolostorban. Kinek a példája, milyen hatások játszottak közre abban, hogy meghallja Isten papi életre hívó szavát, és miért éppen a kamilliánus rendet választotta?

– Mint minden ember hivatása, az én életutam is sajátosan alakult. Mozgássérültként születtem, ebből fakadóan már gyermekkorban teljesen sajátos volt az istenkapcsolatom is. Emlékeim szerint ötéves voltam, amikor legelőször megfogalmazódott bennem, hogy pap szeretnék lenni. Ideálom volt a papság, és ebben az elhívásban voltak isteni élmények is. Egy alkalommal, amikor hittanóráról hazaérkeztem, azt mondtam édesanyámnak, hogy a Jézuskának a lábai olyanok a kereszten, mint az enyémek, ezért én is pap leszek. A hivatásom alakulásában hatással voltak rám a szülőfalum káplánjai is. A betegségemből adódóan sokszor voltam kórházban, és többször az fogalmazódott meg bennem, hogy valamit szeretnék adni a betegeknek, amit én nem kaptam meg. És nem az orvosi ellátás, az ápolás hiányosságait szerettem volna pótolni, hanem megadni egy szenvedő gyermeknek, családtagnak azt a lelki hátteret, amely „táplálékul”, reményként szolgál számára. Akkor még nem tudtam, hogy létezik kórházlelkészi vagy betegpasztorációs szolgálat, ezért valamit mindenképp szerettem volna tenni a betegek lelki erősítése érdekében. Aztán Csíkszeredában egy lelkigyakorlaton találkoztam egy osztrák kamilliánus szerzetessel, P. Dr. Anton Gots atyával, aki 1978-ban mozgássérültek számára Ausztriában kialakított egy falut, amelyet meg szerettem volna nézni. Ezt a kíváncsiságot „használta ki” a Jóisten, hogy „nyakon csípjen és úgymond hazavigyen”, és ekkor született meg bennem, hogy kamilliánus szerzetes szeretnék lenni. Szent Kamill sérültként szolgálta a betegeket. A klasszikus – szegénység, tisztaság, engedelmesség – fogadalmak mellett a negyedik fogadalma volt a betegek szolgálata az élete kockáztatása árán is. Amikor eldöntöttem, hogy kamilliánus leszek, úgy éreztem, ez az a hivatás, amelyben otthon leszek. Most, harminc év szerzetesi szolgálat után azt mondom, nemcsak én találtam meg a karizmát, hanem a karizma is rám talált. Tehát a sebzettségből születő közösség az én hivatásom. 

– Szülőfalujának nagy szülöttje tiszteletreméltó Márton Áron püspök. Az ő szellemi hagyatéka meghatározza papi életútját?

– Nincsenek gyermekkori emlékeim Márton Áronról, de a szüleimet ő bérmálta. Ők meséltek róla, így az elmesélt élmények élnek bennem a püspök atya helytállásáról, életszentségéről. Számomra ő az a karakter, az az „Emberkatedrális”, akit példaképemnek tekintek. Az ő életpéldája kihívás és egyben feladat is. „Non recuso laborem” – „Nem vonakodom a munkától”, ez volt tiszteletreméltó Márton Áron püspök jelmondata. Több egy mondatnál, azt is jelenti: ha a népemnek szüksége van rám, akkor nem vonakodom a munkától, a küzdelemtől, a szenvedéstől. Ez a jelmondat közel áll az én szívemhez és az élethivatásomhoz. Püspöki címerében a fenyő szimbóluma is megjelenik. A fenyő az időjárás viszontagságai  ellenére is konokul és egyenesen mutat az égre. Ilyen volt Márton Áron sziklaszilárd, egyenes jelleme is. Ez mindig példaként volt előttem, és most is azt szeretném előmozdítani, hogy egyre jobban elterjedjen tiszteletreméltó Márton Áron püspök tisztelete a nép körében, illetve közösségünk értékelje, érezze a szentéletű embernek az ajándék jellegét, szellemi hagyatékát. A nagy püspök életpéldája meghatározó volt számomra, és valahányszor elhelyeztek, vagy új feladattal bíztak meg, mindig kértem a szentéletű püspök atya közbenjárását, hogy helyt tudjak állni.

– Papi jelmondata: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Miért ezt a bibliai idézetet választotta? Hogyan gondolja, napjaink zűrzavaros világa miként válhat a javunkra?

– A papi jelmondatom választása mögött érdekes, sajátos személyes történet van. Szent Pál apostol a rómaiaknak írt leveléből van az idézet, amely az istenkapcsolat fontosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy aki az Istent szereti, azzal bármi történhet, minden Isten szeretetében csúcsosodik ki. A személyes történetem a jelmondat választása kapcsán az, hogy Csíkszentdomokoson volt egy ifjúsági csoport, amelynek tagja volt egy sérült, tolókocsis fiatal barátom, Ignác, aki izomsorvadásban szenvedett. Különben nagyon nehéz körülmények között élt, végül 25 évesen elhunyt. Halála előtt két nappal, egy lapocskára ráírta: Róm 8,28. Ez volt az ő üzenete számomra. Amikor kikerestem az említett részt a Szentírásból, megfogadtam, ha valaha is pap leszek, ez lesz a jelmondatom. Tehát a jelmondat nem csupán szavakból áll, hanem egy barátság és egy fájdalmas történet emlékét is hordozza. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik” – gondolattal és bizalommal indultam el a papi pályán – 30 éve vagyok szerzetes és 18 éve pap –, és számtalanszor megtapasztalom, hogy az ígéret valóban beteljesedik az én életemben is. A zűrzavaros életről azt tudom mondani, hogy a háborúban lévő közösségek és nemzetek között csak a szeretet és az Istenbe való kapaszkodás hozhat békét.

– A Szentlélek eljövetelének vigíliáján Ön lesz a több évszázados csíksomlyói fogadalmi búcsú ünnepi meghívottja, szónoka. Milyen lelki kötelék fűzi a kegyhelyhez?

– Csíksomlyó lelkemnek a szülőföldje, ott fejlődött ki a hivatásom is. Régen több évben is gyalogosan zarándokoltam a csíksomlyói búcsúra, és kértem a Jóistent, hogy mutassa meg, mi a hivatásom. Valahányszor hazatérek a szülőfalumba, Csíkszentdomokosra, mindig elmegyek a Szűzanyához is a kegyhelyre. Csíksomlyó nélkül nem az lennék, aki vagyok. Csíksomlyó és a boldogságos Szűzanya tisztelete papi identitásomnak és szerzetesi életemnek a lelki forrása. Nagyon sokszor felajánlottam magamat a Szűzanyának, és így a Szűzanyával van egy anya–gyermek kapcsolatom.

– Hogyan fogadta a kegyhely őreinek felkérését, és most szónoki minőségében milyen lelkülettel érkezik haza Nyíregyházáról Csíksomlyóra?

– Nagy megtiszteltetés számomra a ferences atyák felkérése. Mindenképp zarándokként érkezem, Mária gyermekeként megyek Csíksomlyóra. Baráti, bizalmi felkérésként élem meg, hogy én lehetek az idei búcsú szónoka, amiért hálás vagyok. Ugyanakkor ez a feladat egyben kihívás és küldetés is számomra, hogy ebben a bizonytalan, háborúval teli világban a Máriához való kötődésünket megerősítsük. Különben erős vágy van bennem az iránt, hogy ha Isten is úgy akarja, akkor Szent Kamill karizmáját hazavihessem Erdélybe. Ez ügyben jelet kértem a Szűzanyától. Azt mondtam, ha szerzetesként haza kell térnem Erdélybe, szólj hozzám, és küldj egy jelet. A ferencesek ezen felkérését jelként élem meg. Természtesen még nem született meg az elöljáróim döntése, de azzal, hogy én lehetek a csíksomlyói búcsú idei szónoka, a szerzetesi hivatásom és lelkem hazaért a Szűzanyához.

– A csíksomlyói nyeregben bizonnyal ezúttal is több százezer zarándok hallgatja majd, és a média csatornáin a világ különböző szegleteiből is sokan bekapcsolódnak a szentmisébe. Izgalommal vagy belső nyugalommal készül a prédikációra?

– A szónoki feladatot mindenképpen prófétai küldetésként élem meg. Amikor ilyen feladatot kapunk, a Jóisten kegyelme vezet és segít. Ami számomra az ünnepi beszédnek a súlyát jelenti, az nem a zarándokok sokasága, hanem az a lelki és társadalmi helyzet, amelyben élünk: békétlenség, feszültségek, a hit meggyengülése. Mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy életünket, nemzetünket a Szűzanyára bízzuk. Úgy érzem, most különösen fontos felébreszteni az emberekben ezt az odatartozást, ezt a kapcsolatot. Ezért is tekintem ezt a beszédet egyfajta prófétai küldetésnek. Azt hiszem, minden szónokban van egy egészséges izgalom, mielőtt megszólal. Egy kicsit én is izgulok, de hiszem, hogy Mária meghívott erre a feladatra, és ahogy minden édesanya segít a gyermekének, ha nehéz helyzetbe kerül, ő is velem lesz. Tudom, hogy a Szentlélekkel együtt súg majd nekem, ha elbizonytalanodom, odasúgja: „Ne félj, fiam, menni fog!” Ezt a bizalmat szeretném továbbadni a zarándokoknak is, különösen a fiataloknak, hogy érezzék: Máriába lehet kapaszkodni. 

– „A remény zarándokai!” – így hangzik a 2025-ös év és a csíksomlyói pünkösdi búcsú mottója, amely kapcsolódik a világegyház jubileumi évéhez. Mi adhat reményt az egyházban, a társadalomban, és mit kell tennünk, hogy reményteljes életet élhessünk?

– Nagyon fontos, hogy a remény nem optimizmus. Az optimizmus egyfajta emberi bizakodás, de a remény több ennél – isteni erény, ajándék, akárcsak a hit. Nemcsak arra irányul, hogy majd jobbra fordulnak a dolgaink itt a földön. A valódi remény túlmutat ezen: az örök élet felé tekint. Ebben a világban, ahol sok a bizonytalanság és békétlenség, talán épp arra van leginkább szükség, hogy újra kitágítsuk a látásmódunkat, és merjünk az örökkévalóra tekinteni. Számomra a remény útján Mária fontos szerepet tölt be életemben, ő a remény édesanyja. A lorettói litániában így is imádkozunk hozzá: „örömünknek oka”. Ha megtaláljuk az öröm forrását, a remény is megszületik bennünk. Egy búcsús ének a földi élet reménycsillagaként szólítja meg Máriát. A csíksomlyói búcsún is ezt élem meg: hogy Máriához jövünk, mert ő segít bennünket rátalálni az igazi reményre – Istenre, Krisztusra. Fontos, hogy nemcsak mi remélünk Máriában, hanem ő is remél bennünk. Ahogy egy gyermek a szülő szeme fénye, úgy vagyunk mi is Máriának szeretett gyermekei. A mi reményteli tekintetünkben tükröződik vissza az ő anyai reménye. A zarándok útra kel, magával hozza a remény batyuját. Ez a batyu nem teher, hanem szárny: mert miközben mi visszük magunkkal a reményt, valójában az visz minket – közelebb egymáshoz és közelebb Istenhez.