– A gyermekvállalás kérdése napjaink megosztó témája. Kapcsolatukban mikor született meg a nagycsaládos élet gondolata, és egyezett-e az elképzelésük ebben a kérdésben?

Bartis Szabolcs: Már a jegyességünk idején egyezett az elképzelésünk abban, hogy mindketten három gyermeket szerettün volna. Aztán úgy alakult, hogy felülírtuk a korábbi döntést, és a házasságunk első tíz évében négy gyermekünk született. Most egy olyan életszakaszban vagyunk, amikor kicsi és nagy gyermek is van a családban – Anna 18, Dávid 15, Balázs 12, Ádám 8 éves –, és biztos vagyok benne, hogy nem érne negatívan, ha áldásként még kapnánk egy gyermeket.
Bartis Kinga: Én már fiatalként tudtam, hogy az édesanya és feleség szerepekben szeretnék kiteljesedni. Amikor már tudatosan imádkoztam a társamért, és megismertem Szabolcsot, pozitív meglepetés volt, hogy ő is sokgyermekes családot szeretett volna. Első gyermekünkkel, Annával vált teljessé a házasságunk, csodálatosan tudott formálódni a kapcsolatunk ezáltal – annak ellenére, hogy akkor még bérelt lakásban éltünk, és mindenki azt tanácsolta, legalább az első évben ne legyen gyermekünk, hogy megerősödhessen a kapcsolatunk. A második gyermekünket elvesztettük, ez megtört minket, én a hitemben is meginogtam, nagyon sokat imádkoztam, hogy gyógyítsa be a szívemet a Jóisten. Csodaként éltük meg, hogy a veszteség után egy évvel megszületett Dávid, majd a harmadik gyermekünk, Balázs érkezése előtt költöztünk az új otthonunkba, és itt született a legkisebb, Ádám.

– Majdnem felnőtt,kis- és nagykamasz is van a családban: milyen kihívásokat jelent ez?

B. K.: Talán a velük töltött minőségi idő a legnagyobb kihívás, hisz teljesen másként van igényük rám: egyiküknek nagyon fontos, hogy amikor vele beszélgetek, csak rá figyeljek, a másiknak a simogatás kell, a harmadiknak az, hogy amikor ölelést akar, azonnal kapja meg, a legkisebb pedig a három keveréke: nagy és önálló akar lenni, de mégis szüksége van ölelésre, időre. Igyekszem a negatív, „nagyobb vagy, legyél okosabb” típusú mintákat kerülni, inkább próbálom tudatosítani, hogy mindegyiküknek joga van a csendhez, magányhoz is. Igazságot tenni nehéz, ha erre kerül sor, a nagyok sokszor tükröt mutatnak, jelzik, hogy a kicsiket jobban pártfogásomba veszem, pedig próbálok nem így tenni. De utána mindig megbeszéljük, és igyekszünk tanulni a helyzetekből.
B. Sz.: A munkám miatt sokat utazom, így amikor a gyermekek kicsik voltak, nehezebben tudtam kapcsolódni hozzájuk: ekkor óriási biztonságot adott, hogy mindig úgy vártak haza, hogy tudtam kapcsolódni ahhoz a melegséghez, ami itthon volt. Nagyon büszke vagyok a feleségemre, hogy ezt meg tudta teremteni. A személyes kapcsolat külön-külön mindegyikükkel később kezdett kialakulni, és tudatosan tennem kellett érte. A nagylányommal sokat beszélgetünk, kikéri a véleményemet, a fiúkkal sok „intézkedős” programunk van, amikor nem csinálunk nagy dolgokat, de együtt vagyunk: autót mosunk, akciófilmet nézünk...

– Vannak-e olyan nevelési elvek, amelyekhez minden helyzetben ragaszkodnak?

B. K.: Ahogy nőttek, és elértek egy bizonyos kort, illetve ahogy született a következő kisbaba, automatikusan belenevelkedtek a házimunkába, a koruknak megfelelő szinten. Szívesen tették, látva, hogy én a kicsivel foglalkozom és ők tudnak segíteni. Ahogy nagyobbak lettek, táblázatba foglaltam a napi feladatokat – kutyaetetés, portörlés, asztalterítés, mosogatógép kipakolása –, ezt követtük, ehhez ragaszkodtunk. Közben változott az élethelyzet, a lányunk más városban tanul, a nagyobbaknak ott a sok edzés és tanulnivaló a hétköznapokon, egyenlőtlen lett a munkavégzés, sok minden rám maradt, így újra kellett gondolni az egészet. Most, az ünnep előtt készítettem egy listát a teendők sorával, és mindenki kiválasztotta, melyiknek lesz a felelőse. Így  inkább magukénak érzik azt, tudják, hogy a feladat elvégzése után pihenés van, tehát részt vállalnak az ünnepi készülődésből. 
B. Sz.: Mint a mai eszközöket, a gyermeknevelés kérdéseit, elveit is állandóan „frissíteni” kell. Az adott élethelyzetekhez, életkorokhoz alkalmazkodva mindig felül kell vizsgálni a szabályokat, és nem félni a változtatástól.

– Minden szülőnek fejtörést okoz: mennyit engedjünk nekik, mikor mondjunk nemet egy kérésükre, főként ha az igencsak feszegeti a lehetőségeinket?

B. Sz.:  „Neki több ezer lejes cipője van, nekem miért nem lehet?” – ezekről és hasonló vágyakról szoktunk beszélgetni, és sokszor nem kellemesek ezek a beszélgetések. Igyekszünk mértéket tartani, fölöslegesnek látjuk a drága dolgok megvásárlását, húzunk és engedünk, és van, amikor megtaláljuk a középutat, sikerül közös megegyezésre jutni. Úgy igyekszünk alakítani ezeket a beszélgetéseket, engedem–nem engedem kérdéseket, hogy ez ne legyen gátja a velük való kapcsolatunknak, de tudjuk őket rávezetni arra, hogy mire van valójában szükségük, és mi az, ami múló trend.

– Advent, várakozás, készülődés – milyen egy nagycsaládban? 

B. K.: Kicsi koruktól mindig készítettem adventi naptárt, a koruknak megfelelően, feladatokkal, édességgel, meglepetéssel. Volt olyan év, amikor nem találtam a hangot velük, és elhatároztam, hogy az adventemet erre ajánlom fel, elkészítve a kamaszok naptárát, amikor én vagyok feléjük szolgálatkész. Idén mindenki elmondta, mit szeretne az adventi időszakban, illetve hogy miben tudja a többieket segíteni. A kamasz fiunk is készített egy naptárt a telefonján, olyan tennivalókkal, hogy menjünk el közösen advent első vasárnapján imádkozni azokért a családokért, akik nem úgy ünnepelnek, mint mi, és hasonló feladatokat fogalmazott meg: számomra ezek nagy ajándékok, és azt érzem, a Jóisten engem így bátorít anyai szerepemben.

– A házasság, gyermekvállalás, vagyis az elköteleződés felelősségétől sokan tartanak. Mit üzennének nekik, hogyan közelítsenek a kérdéshez?

B. Sz.: Az idei adventben azt fogalmaztam meg, hogy próbáljak törekedni az egyszerűségre, ne a külső hangokra figyeljek, hanem csendesedjek el, hiszen a csendben születnek meg azok a gondolatok, amelyek előre visznek. Én áldásos helyzetben vagyok a munkám miatt, mert az orgonarestaurálásokkal kapcsolatos tevékenység nagy része a templomban zajlik, így sok időt vagyok közel a Jóistenhez: az a csend, ami egy templomban van, érdekes megtapasztalás, érdemes lenne receptre felírni az embereknek. Saját magammal békében lenni, erősíteni az Istennel való kapcsolatot – ezek segítenek jó döntéseket hozni.
B. K.: Ha félelem van bennünk a gyermekvállalás kapcsán, érdemes megvizsgálni azt, hogy mitől lehet, miből eredhet, ezáltal megismerjük önmagunkat is. Ha el tudjuk engedni a külsőségeket – hogy akkor szülessen gyermekünk, amikor már minden egyéb megvan –, teret tudunk adni a Jóistennek, aki átvezet minket a nehéz időszakokon.