– Hogy találkozott először a kórházi lelkészi szolgálattal, és miért ezt az utat választotta?

– Kórházlelkészi feladatkörben korábban sosem dolgoztam, igaz, amikor még plébános voltam, előfordult, hogy a kórházba egy-egy beteghez behívtak. Azok voltak az első tapasztalataim arról, hogy mit is jelent ilyen helyen segítséget nyújtani. Tavaly augusztusban voltak helyezések a Provinciában, akkor jelöltek ki erre a feladatra – az érsek atya megkérte a ferences rendet, hogy lássák el a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházat. A rend elvállalta; ilyenkor kineveznek egy személyt, én így szembesültem a kórházlelkészségi feladattal. Nagyon nagy segítséget jelentett, hogy az előző kórházlelkész, Hugó testvér, néhány alkalommal bejött velem a kórházba, és ő, akinek már sok tapasztalata volt ezzel a szolgálattal kapcsolatban, felvezette, elmesélte nekem, hogy miként végezte ezt a feladatot. Aztán, mikor már magam maradtam, bizonyos helyzetekben ki kellett találnom, hogy hogyan tovább. Jelenleg még mindig tanulói periódusban vagyok. Ugyan jó fél éve végzem már ezt a feladatot, de még mindig tanulom. Szeretem csinálni.

– Mit jelent az Ön számára a „jelenlét” olyan élethelyzetekben, ahol a mértékegységskála szűkül, s a hátralévő időt esetleg már csak hetekben vagy órákban mérik?

– Ez idő alatt az a tapasztalatom, hogy számítanak a jelenlétemre, főleg azokban az esetekben, amikor már látszik, hogy valakinek előrehaladott a betegsége. Én azt látom, hogy a betegek várnak. Nagyon kevés olyan eset volt eddig, hogy valaki visszautasított volna. Történt egyszer, hogy a doktor úr telefonált, hogy van egy beteg, akinek nincs sok hátra, s ezért látogassam meg, hogy segítsek neki lelkileg felkészülni. Bementem hozzá, a beteg pedig közölte velem, hogy ő nem készül a halálra, majd ha olyan rosszul érzi magát, szól és fog engem hívni. Azt mondta, nem hajlandó felvenni a betegek szentségét. Este kilenc óra körül voltam bent a kórházban, és azon az éjszakán meg is halt. Most már egyedül a szentmisék alatt nincs nálam a telefon, máskor pedig mindig. Reggeltől estig, arra az esetre gondolva, hogy ha hívnak, akkor tudjak menni. Fontosnak látom a jelenlétet, hiszen a betegek kapaszkodnak.

– Milyen helyzetekben keresik leggyakrabban a betegek vagy hozzátartozók az Ön segítségét?

– Leggyakrabban akkor, amikor már orvosilag is úgy látják, hogy már nem lehet a betegen segíteni. Nagyon sokszor van olyan eset, amikor már kómában vannak a betegek, az intenzív osztályon, ami egyben az egyik legnehezebb is, hiszen az ember látja, már nem tud kommunikálni, és fel kell adni a betegek szentségét, és csak próbálok imádkozni mellette.

– Hogyan tud lelki támaszt nyújtani akkor is, ha a beteg más felekezethez tartozik, vagy nem vallásos?

– Olyan esetben szoktam találkozni más felekezetűekkel, amikor behívnak egy katolikus beteghez, és az osztályon van más felekezetű beteg is. Fontosnak tartom, hogyha bemegyek egy osztályra, ne csak ahhoz a beteghez szóljak, akihez behívtak, hanem a többieket is megkérdezem, hogy honnan jöttek, hogy vannak. Azt tapasztalom, hogy nagyon sokan bekapcsolódnak az imába, és örülnek, hogy annak ellenére, hogy más-más felekezetűek vagyunk, együtt tudunk egy imát elmondani. Az emberek az ilyen helyzetekben nagyon nyitottak és érzik a Jóisten jelenlétét. Viszont tapasztalom azt is, hogy amikor megkérdezem: a betegek szentségét elfogadják-e, a válasz az szokott lenni: „Nem vagyok én még olyan beteg.” Pedig az igazat megvallva, a betegek szentsége kezd némileg átalakulni az utolsó kenetből – az idősebb generáció így szokta meg –, hiszen most már, újabban, a betegek szentségét plébániákon is bármelyik hatvanadik évét betöltött ember is nyugodtan fölveheti. Például a betegek világnapján, február 11-én már sok plébánián gyakorolják, hogy fölveszik a betegek szentségét. Ezen a napon itt, Csíksomlyón is, rengeteg ember veszi fel, attól függetlenül, hogy nincs olyan súlyosabb jellegű betegségük. És persze van, aki lázad a betegség ellen: „Miért pont én?” Az első fázis mindig a lázadás, utána a szembesülés, majd valamikor a megnyugvás. Oda kerül a kórházi ágyra, ugyanúgy, mint a másik ember, egy kórterembe kerülnek. Ez egy hosszú út, és nehéz feladata a kórházi lelkésznek, hogy el tudja vezetni az embert a lázadástól az elfogadásig.

– A szavak vagy a gesztusok segítenek inkább egy krízishelyzetben lévő embernek?

– A mosoly. Én mosolyogni szoktam, ha belépek a kórterembe. Ez a gesztus általában átragad a betegekre, bármilyen szenvedésük legyen is. A másik pedig a remény. Reménykedjenek és bízzanak. Beszélgetések során, főleg a rákos betegeknél látom azt, hogy a beszélgetés eleinte nehezen megy, aztán később megnyílnak. Volt olyan, hogy két beteghez mentem látogatóba, aztán hat lett belőle.

– Dilemma: vajon a beteg érdekeit az szolgálja jobban, ha teljes képet kap egészségi állapotáról, vagy elegendő csak részleges információt megosztani vele annak érdekében, hogy a remény megmaradjon?

– Én úgy látom, személye válogatja. Van, aki viszonylag jól fel tudja dolgozni, ha szembesül vele, hogy olyan betegsége van, amiből nincs sok remény, hogy kigyógyul. Az én meglátásom az, hogy nem árt a betegnek, hogyha tudatjuk vele az egészségügyi állapotát. Mert bár nagyon nehéz helyzet ez, de ott van a Jóisten gondviselése. Nem tudjuk sose, hogy Ő mit gondol el. Olyan rákos beteget is ismerek, akikről azt mondták, nem fog sokat élni, nincs valódi esély a felépülésére, és tíz éve tünetmentes. Elfogadta, és próbált változtatni az életmódján. Én azt látom, ha a beteg lelkileg nem fog összetörni, megbírja, akkor nem árt az igazat megmondani neki. Viszont vannak olyan esetek, ahol nem biztos, hogy jót tesz a betegnek, ha megtudja a teljes igazságot. A legtöbb emberben megjelenik az elfogadás: „Ha a Jóisten így akarja…”, „Meglesz az Ő akarata…”, „Nélküle semmi nem lesz meg…”

– Hogyan kísér végig betegeket életük legnehezebb óráiban?

– Egy történetet tudok elmondani: egy reggel éppen miséztünk itt, Csíksomlyón, és szól a telefonon a doktor úr: nagyon gyorsan be kellene menjek, mert van egy válságos betegük. Amikor beértem, a néni még élt. A betegek szentségét feladtam. Ekkor tűnt fel nekem, hogy az orvosok mind a hátam mögött állnak. Én elvégeztem a feladatomat, és éppen, amikor feladtam a szentséget, a néni elhunyt. Én azt láttam, hogy a beteg megvárta, hogy a pap megjelenjen, ott legyen, hogy megkapja a betegek szentségét.

– Találkozott már olyan esettel, amely különösen megerősítette a hitét vagy emberi tartását?

– Amikor még nem voltam kórházlelkész, egy család megkeresett, hogy van egy 12 éves rákos kislányuk, tudják, hogy nincs sok hátra, és kérték, az utolsó napjaiban álljak mellé. Én pedig azt mondtam, ha ennek a kislánynak és családjának fontos, hogy vele legyek, akkor nem is tehetek másként. Megdöbbentő érettségről tett tanúságot. Más 12 éves gyermekkel a játékokról szoktunk beszélgetni, vele meg élet-halál és létkérdésekről. Azt mondta: „Én tudom, hogy meg fogok halni”, „Készülök, én tudom, hogy Jézushoz fogok menni”. Egy hónapon keresztül mindennap látogattam. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy ez a kislány vigasztalta a szüleit, és bátorított engem mint papot, holott én kellett volna bátorítsam őt. Azt tapasztaltam, hogy én többet kapok tőle, mint amit én tudok adni neki. És néha ezt látom a betegeknél is a kórházban, hogy nemcsak én tudok nekik adni, hanem hihetetlenül sok mindent kapok én is. A kórházon kívüli világban sokszor mondják az emberek, hogy ők el vannak keseredve. Erre én azt szoktam válaszolni, hogy menjen be a kórházba, nézzen körbe a kórtermekben a betegek között, és el fog múlni minden kesergése.

– Hogyan dolgozza fel a szenvedést és veszteséget, amellyel nap mint nap találkozik?

– Emberileg nagyon megterhelő, viszont én úgy érzem, hogy ez olyan, mint a gyónás. A gyónásban is az elmondott bűnöket, hibákat az ember nem próbálja megtartani, hanem az Isten elé helyezi. Nem én kell ezeket a dolgokat megoldjam. Az én feladatom, hogy elmenjek és vigasztaljam, Isten országával bátorítsam őt. A szenvedésben is ott van az Úr Jézus. De persze mindemellett én is érzem a kikapcsolódás, kivonódás szükségességét, vannak olyan feladataim, amikor azt mondom, hogy nem foglalkozom se kórházzal, se templommal. Például nagyon szeretek méhészkedni. Azok a kicsi állatok, amilyen szorgalmasan végzik a feladatukat, nem mondják, hogy nehéz. Emlékeztetnek, hogy csinálni kell a dolgunkat, azt, amivel megbíztak. Nem jó szó, hogy nem azonosulok a betegekkel, de nem hagyom, hogy rám nyomják a betegség bélyegét. Kérdeztem egyszer egy lelkészt, aki már tizenéve végzi kórházlelkészi feladatát, hogy hogyan lehet ezt ilyen hosszú időn keresztül csinálni, és azt mondta: „Vigyázzál, hogy ne égjél ki, fel kell töltekezni!”. Nos, én szerencsés vagyok, azért, mert itt van egy ferences közösség mellettem. A közös programok, közös alkalmak erőt tudnak adni, és így könnyebb a kórházi teendőket is végezni.

– Előfordul, hogy a kórházi dolgozók is lelki támogatásra szorulnak? Hogyan segít nekik?

– Igen. Van olyan, hogy bemegyek egy beteghez, a folyosón a személyzetből valaki meglát, és szeretne ő is beszélgetni. Ilyenkor keresünk egy üres termet, ahol nyugodtan elmesélheti, hogy mi nyomja a szívét. Volt egy kórházi nap karácsony előtt, amikor csak a kórházi alkalmazottakkal beszéltünk. Elmentem Leander testvérrel, és három órán keresztül csak a kórházi alkalmazottakéi voltunk. Volt, aki a gyónási lehetőséggel élt, volt, aki csak beszélgetni akart. Törekszem arra, hogy bármikor megszólítható legyek, tehát ha valaki jön és kéri, hogy beszélgessünk, mindig szorítok rá időt. Az alkalmazottakat két felőlről is éri a tűz: ott vannak a saját problémáik, és ott van a betegek gondviselése. A kórházi alkalmazottaknak is kell valahonnan töltekezniük.

– Mit gondol, az orvosi, fizikai ellátáson túl mire van legnagyobb szüksége ma egy beteg embernek a gyógyuláshoz?

– Én azt látom, hogy lelki erősségre, hitre. Az az ember, aki egész életén keresztül, de akár ha csak később kezdte is gyakorolni a hitét, sokkal könnyebben szembe tud nézni a betegséggel és a problémákkal. De igaz ez a társadalomra is: ha az életben jön egy probléma vagy nehézség, az ember sokkal könnyebben tud megbirkózni vele, ha hittel tud vele szembenézni.