Noha nem tartom természetesnek, ám mégis úgy vagyok vele – és azt hiszem nem csak én –, hogy már nem lep meg, gyakorlatilag megszoktam. Arra, hogy idehaza is megtörténjen, előbb-utóbb számítani lehetett, mégis reméltem: ezt azért nem engedik meg maguknak. Még akkor sem, ha ők elhiszik, nekik mindent elnéznek, nekik mindent mindenhol szabad, mert ők ebben az országban többségben vannak. Ám arra, hogy ezt csak úgy, finoman és zajosan megtehetik éppen itt, Csíkszeredában a rendfenntartók asszisztálása mellett, no erre nem gondoltam.
Amikor egy Sportklub – Steaua hokimeccs még rangadónak számított és a Vákár Lajos Műjégpályán mintegy száz bukaresti szurkoló félig csóréra vetkőzve üvöltötte kedvenc csapatának a nevét néhány magyarellenes rigmussal, a rendfenntartók hamar közbeléptek, békésen kitessékelték az őket szállító járművekhez – amelyet egyébként amíg a félcsórék bent kiabáltak, addig átkutattak és másnap féltonnányi vasat adtak le fémhulladékként, annyi láncot, bicskát, kést, vasrudat szedtek össze –, és rendőri felvezetéssel Hargita megye déli határáig kísértek. Voltak pletykák, amely szerint azért, hogy elbátortalanítsák a piros-kékek csíki kiruccanásait, a kék ruhás rendfenntartók a megyehatárnál a két busz népének hátát tonfával kissé megsimogatták. Tény, azóta félcsóréék nem látogattak el csíki jégkorongmérkőzésre.
Csütörtökön ismét ultrák látogattak Csíkszeredába. Becsempészték a füst- és hanggránátokat a városi stadionba, ami számomra megint érdekes. Történik ugyanis hétről hétre, hogy valamilyen meccsre kell mennem, és noha ismernek, minden alkalommal végigtapiz engem egy biztonsági. Volt rá példa, hogy írószeremet akarták elvenni, mert szerintük az szúrószerszám. Odaadtam, majd szóltam a pasinak, megkérem, álljon mellém, adom a noteszt és jegyzetelje mindazt, amit diktálok. Majd helyet foglaltam a lelátón, fél perc múlva a világ legkeresettebb embere lettem, mert vissza akarták adni a „kétlejes pixet”. Nem tudom, biztonsági vagy belügyes rendfenntartók tapizták-e le a Dinamo szurkolóit, de egy ha egy „pix” veszélyes eszköz, akárcsak egy papírpohár, akkor egy füstbomba, egy hanggránát az mi?
Romániában bozgor, Magyarországon román, oláh lett a székelyföldi. Azt, hogy idegenben szidnak, még csak eltűri az ember, még akkor is, ha legszívesebben üvöltene fájdalmában, de hogy ezt már itthon is el kell viselnünk, az már nagy baj. Úgy érzem, házon belül én vagyok az úr, ha a vendégem meg szidalmazni kezd, akkor vagy pofán verem és kidobom, mint a gyomormenős macskát kakálni, vagy csak az ajtót nyitom meg neki és megkérem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, lépéseit szaporítsa meg a kijárat felé. Az igazság az, hogy ez utóbbit vártam volna el csütörtökön a csíkszeredai Városi Stadionban is, azaz hogy a belügyi kék ruhás rendfenntartók az egykori belügyminisztérium sportklubjának szurkolóit kitessékeljék az első hanggránát eldobását követő pár másodpercben. De nem ez történt, sajnos. Így tűrnünk kell, de vajon meddig?