Hatvanhét éve történt a nemzetet felrázó esemény, amelyet véres megtorlás követett Magyarországon és a környező országokban egyaránt. Bár a rendszer látszólag alapjaiban változott meg, és napjainkban nem ragadnak fegyvert a rendvédelmi szervek a tüntetések és békés megmozdulások résztvevői ellen, a békének még csak a látszata sejlik fel a politikai csatározásokban, és az elnyomás mindmáig jelen van. Hogy meddig lehet az élősködést, a szorongásokból és félelemből alaposan összekovácsolt többségi nemzeti törekvéseket jogszabályokkal törvényesíteni, mindmáig vita tárgyát képezi. Olyan vitáét, amelyet sem az Európai Unió, sem a katonai szervezetek nem tudnak észérvekkel feloldani. Vagy lehet, hogy nem is akarnak. Továbbra is marad a pereskedés, a felbujtás és az ellenségeskedés, míg a puskaporos hangulat éles konfliktusba nem torkollik. És lássuk be, ehhez nem kell lady Godivának a nép közé lovagolnia, megy az magától is.
Az, hogy ki és mikor vállalja magára az áruló áldozati szerepét, vezetőink megnyilvánulásában erősen tükröződik. Már-már annyira, hogy szégyenkezve állhatunk állampolgárokként a tükör előtt, arra gondolva, hogy melyik politikus képére formálta át képünket a jelen. Hogy inkább meghajolunk a magyar iskoláinkat román nevűre keresztelő mioritikus elöljárók előtt, csak azért, hogy egy-egy beruházás végére érhessünk, vagy foggal-körömmel ragaszkodunk igazunkhoz, bármibe is kerüljön az. Mert a román névtáblát csak addig kell nézni, amíg a gyerek odajár, de az ellenkezésből származó anyagi megvonások – amikről a vak is látja, hogy mekkora szívvel és milyen áron rulettezik azokkal az állam – sokkal hosszabb ideig tehetik keserűbbé egy város vagy egy közösség életét. Persze, nehéz döntés az ellenkezést választani, lemondani a jó imázsról, amit szeret a hatalom, és megragadni mindent, ami a gyökerekhez köt. Sokaknak a nyugati értékek szerinti berendezkedés tűnik előnyösnek, hiszen emberközelibb, barátságosabb és liberálisabb. Azt persze nem tudják, hogy mindez olyan démonikusan keveredik a konzervatív világ örökségével környékünkön, hogy ember legyen a talpán, aki helyesen tud mérlegelni az erkölcsös és az erkölcstelen, a jogos és a jogtalan vagy a törvényes és a törvénytelen között. Mára a sing hatékonyabb mértékegység lett az emberség mérésére, mint a jóság vagy a figyelem, és ezt naponta támasztják alá a sürgősségi kormányrendeletek, az innovatív fejlesztési stratégiák és a családtámogató kölcsöncsomagok megmagyarázhatatlan kamatjai. 
Fejétől bűzlik a hal, tartja a mondás. Árulók, besúgók és vészt hozó barátok, rokonok egész hadát említi a történelem, hogy mikor, kit, milyen ösvényre terelve jutottak némiképp egy csekély haszonhoz, elvetve becsületüket. Nemzetünk forradalmainak áldozatai mindig gyónásra kellene késztessen bennünket. Hogy ne nagyjaink szavaival kérkedve álljunk a tükör elé júdáscsókkal ragadva mikrofont, hanem megbánással. Mert okkal tehetjük fel a kérdést a tükör előtt állva, hogy az a Biberach, aki belenéz, vagy az, aki visszanéz onnan ránk?