A franciákról mindig is tudtuk, hogy különcök, tabudöntögetők, náluk az is benne van a pakliban, hogyha meghívnak ebédre, akkor a francia konyha remekei mellett csigát is le kell gyúrnod a torkodon, és ahhoz jó képet vágnod. Nálam ezt a fílinget hozta a párizsi olimpia megnyitóünnepsége.
Egyrészt látványos volt, grandiózus, ötletes, nagyon pimasz, nagyon francia és nagyon megosztó. Nyilván az sem mindegy, hogy a sportolók Szajnán való „beúsztatásához” a francia főváros emblematikus nevezetességei adták az elképesztő díszletet.
Másrészt a pazar, de helyenként giccses megnyitó egészét leöntötték egy rózsaszínű, LMBTQ-ideológiával, szükségtelenül provokatívvá alakítva a show-műsort. Ugyanis a szervezők által hangoztatott „elfogadás fontosságának” elve önmagát tagadja meg, amikor azt már nem hajlandó elfogadni, hogy nem mindenkinek van gusztusa ehhez. Márpedig a bemutatott „értékek”, köztük Az utolsó vacsora című Da Vinci-festmény drag queen paródiája, vagy a szakállas szőke nők – finoman fogalmazva – nem mindenkinek nyerték el a tetszését. A szervezők érvelése szerint a nyitóünnepség célja az volt, hogy „elgondolkodtassa az embereket”. Nos, így vagy úgy, de ez maradéktalanul sikerült.

El lehet azon is gondolkodni, hogy a nyitóceremónia üzenete mennyire volt összhangban a játékok eszméjével, miközben a rendezvény főszereplőinek, a sportolóknak jobbára csak statisztaszerep jutott. Mindamellett, hogy a sport legnagyobb ünnepének nem sok köze volt a sporthoz, az sem mellékes, hogy az olimpia még mindig az a terület, ahol mindössze két nemben mérkőzhetnek meg a sportolók, ráadásul a másság elfogadása sincs csúcsra járatva, hiszen egy magát nőnek érző, valló férfi értelemszerűen továbbra sem indulhat el női versenyszámban. Vagy fordítva. Az már nem lenne sportszerű.„A lényeg nem az, hogy legyőztek minket, hanem az, hogy harcoltunk” - mondta egykor báró Pierre de Coubertin (ebből lett aztán a „részvétel a fontos” szófordulat), akit az újkori olimpiai mozgalom atyjának tulajdonítanak. Coubertin a nemzetközi kapcsolatok és a béke előmozdulását és javulását remélte az olimpiai eszme újjáélesztésétől, csakhogy ez már köszönő viszonyban sincs a mai valósággal. A fegyverek nem hallgattak el, és bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság továbbra sem akarja hivatalosítani a játékok dicsőségtáblázatát, ma már az egész olimpia arról szól, hogy a végén ki hány érmet gyűjtött össze.
És ha már a végénél tartunk, lehetne szólni a Charlie Hebdo szerkesztőinek, hogy a záróünnepségen dobjanak be egy jó poént Mohamed prófétáról is. Reméljük, ezúttal nem lesz vérengzés Párizsban.