Olimpiai, világ- és Európa-bajnok úszásban, most pedig a hírek szerint még a víztől is irtózik, csak néhanapján jár edzésre. Mivel sem fizikailag, sem pedig mentálisan nem érezte megfelelő formában magát, kihagyta a fukuokai világbajnokságot, de azt ígérte, a budapesti világkupán, hazai medencében vízbe ugrik. Nem ugrott, s ezzel valószínűleg ugrott – bő fél évvel a párizsi játékok előtt – egy-két magyar olimpiai (arany)érem is.
Milák Kristófnak gyakorlatilag a komplett magyar úszótársadalom rimánkodik: ne hagyja eltékozolni istenadta tehetségét, hiszen nem kell mást tennie az újabb olimpiai aranyért, „csak” leúszni napi hat-nyolc kilométert. A 23 ötkarikás győzelemmel büszkélkedő fenomén, Michael Phelps egyik világcsúcsának megdöntője azonban többször csobban fürdőkádjában, mint a versenymedence vizében, s bár kijelentette, hogy az olimpiára koncentrál, folyamatos edzés nélkül mit sem ér a koncentráció.
Milák csendes, magába zárkózó sportoló, ám valószínűleg őt sem hagyta hidegen Wladár Sándornak, a Magyar Úszószövetség elnökének a kijelentése, miszerint „Milák tartozik Magyarországnak, és tisztelje meg az országot azzal, hogy elvégzi a munkát”. Ő azonban továbbra is csendbe burkolózik, helyette a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka válaszolta meg az elnök kijelentését, mondván: „Kristóf nem tartozik Magyarországnak, a sportvezetés pedig hálás lehet az eddig elért eredményeiért, felháborító és primitív a kijelentés, hogy egy olimpiai bajnok és világcsúcstartó még tartozna az országnak!”
Az éremnek a sportban is két oldala van. Könnyű egy kézlegyintéssel elintézni, hogy Milák is csak egy elkényeztetett sztárocska, aki jó dolgában „megveszett”, ám jelenlegi magatartásával koránt sincs egyedül a sportvilágban. Gondoljunk csak a kivételes tehetségű Julia Ituma röplabdázóra, aki 18 évesen, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon kiugrott hatodik emeleti szállodai szobájának ablakából, gondoljunk csak a világ egyik legjobb női kézilabdázójára, Anna Vjahirevára, vagy a férfiaknál Mikkel Hansenre, akik hosszú hónapokra elmenekültek az élsporttól. Egyszerűen besokalltak. Ahogy Vjahireva fogalmazott, „túl sok mindent áldoztam fel a kézilabdázásért, csak ez töltötte ki az életem, és ez lassacskán felemésztett”.
Milák Kristóf minden bizonnyal padlón van. Mentálisan. Besokallt ő is, egy időre kiszállt. Mondhatjuk, bezzeg megengedheti ezt magának, hiszen egy átlagember valóban nem tud csak úgy kiszállni a napi robotból, mivel kenyeret kell tegyen nap mint nap a családi asztalra, a szekérderéknyi pénzt kereső élsportolók ezt megengedhetik maguknak, ám ők is átlagemberek ilyen szempontból. Rájuk is ugyanúgy nyomás, elvárás nehezedik, ami sokszor „felcsavarja” őket. Ahogy Mikkel Hansen fogalmazott: „Megutáltam a játékot, látni sem akartam a labdát.” Az élsportolók ráadásul folyton rivaldafényben vannak, kommentelik, szeretik, gyalázzák őket, s mindenféle kütyüjükön ömlik szembe velük a média káros fertőzése is, amit sokkal nagyob dózisokban szenvednek el, mint mi, átlagemberek.
Minden bizonnyal Milák Kristóf esetében sem a fizikai terheléssel, a „csak” napi 6-8 kilométer úszással van a baj, ezért vétek lenne keresztre feszíteni. Egyszerűen elvesztette motivácóját, elege lett mindenből. Reméljük, nem visszavonhatatlanul.