Alföldi gyerek lévén, a téli sportok gyakorlása esetemben bizony kimerült a szánkózásban, csúszkálásban, hógolyózásban, hóemberépítésben. (Mielőbb bárki egy szájszéli gonosz mosoly kíséretében máris idemorogná, hogy persze, Magyarországon tél sincs, közlöm, hogy de, igen, csodálatos telek voltak gyerekkoromban, hóval-faggyal.) Az egyik iskola udvarán öntöttek ugyan jeget, de a korcsolyázás csak az 5-8-asok kiváltsága volt. Nekünk, apróbbaknak maradt a tükörfényesre koptatott csúszópálya, amin iszonyatosan nagyokat lehetett esni. Estünk is akkorákat, hogy a lélegzetünk is elállt pár másodpercre, aztán helyrejöttünk, és mentünk tovább. 
Gimnazista koromban már lehetőség volt sítáborba jelentkezni, ám akkor sem kedvem, sem pénzem nem volt Ausztriába utazni. Közben a Szolnokhoz közeli Jászberényben (az alföldi városba jártam ugyanis középiskolába) tombolt a hokiláz, és hétvégenként korcsolyázókkal telt meg a Lehel HC pályája.
Ezek a szórványos emlékeim vannak a téli sportokkal kapcsolatosan, ám a Hargita aljában élve, akaratlanul is közelebb került hozzám ez a világ. Bár restellem, de nem tanultam meg sem korcsolyázni, sem síelni (na jó, errefelé inkább sízni). Lelkem rajta, néhány kísérletet tettem rá, ám rájöttem, hogy nem az én világom ezek gyakorlása. Annál inkább megtetszett a közeg. Ezért van, hogy szívesen kirándulok olyan helyekre, ahol sípályák, jégpályák is vannak. Szeretem a hó szagát, az előkészített pályák látványát, a bakancsok koppanását a jeges utakon, a forró teától gőzölgő leheletek látványát, a sílécek surranását a havon, a korcsolyák sistergését, ahogyan belevájnak a jégbe.
Már túlságosan féltem a térdeimet, hogy „az én koromban” síléceket vagy korcsolyát húzzak a lábaimra, ám minden tiszteletem azoké, akik megteszik és gyakorolják a téli sportok valamelyikét. Hétvégén több száz amatőr sportoló bizonyította be, hogy Székelyföldön a sísport és a korcsolyasport otthon van. Erre pedig mindenképpen büszkék lehetünk, én pedig maradok lelkes szurkoló. 
A fiam már háromszor korcsolyázott, van remény!