Szélyes Feri nagyon közel állt hozzám. Egy iskolába jártunk, együtt nőttünk fel, aztán az egyetemen is együtt tanultuk a színészmesterséget. Nagyon-nagyon igényes és nagyon jó színész, mélyen érző és ezért mélyre ható művész. Bentről, a lelkéből építette fel a szerepeit, nem félt leásni a gyökerek gyökeréig.  

Partnernek is nagyszerű volt. Nagyon sokszor álltam vele színpadra, és minden alkalommal öröm volt játszani vele. Nem tudom, min múlik ez, az ember csak érzi, hogy működik. Nem kellett magyarázkodnunk egymásnak: ad­tam a gesztust, a labdát – ő pedig nyomban fogta, pattogtatta egy kicsit, és dobta is vissza. Ő adta, én tettem, adta, tettem, és egyszer csak felépült a jelenetünk. Szatmáron játszottuk A vihart, és egy hármas jelenetben szerepeltünk közösen. Ő volt Stephano, én Trinculo, Caliban meg Czintos József. Komplex rész volt, de valahogy két óra alatt megcsináltuk, annyira ráéreztünk. Kaptuk a labdát, ütöttük, mint a teniszben.

Legutóbb Mikházán találkoztam Ferivel, amikor a társulattal elvittük oda az Apa című darabunkat. Van abban a faluban valami különös varázs, valami megnyugtató, akárhányszor ott vagyok, mintha hazatérnék. Ferinek egész életében nagyon fontos volt az a hely, még diákkorunkban is minden szabad percét ott töltötte. Emlékszem, hogy nagy értetlenkedés közepette hallgattuk, hogy Mikháza így meg úgy, menj már, Feri, mit eszel azon a porfészken, legyintettünk. De egyszer valahogy rávett, hogy látogassam meg. És ahogy megérkeztem, azt mondtam, kész, innen nem akarok elmenni többet. 

A Mikházi Csűrszínház pedig még csak ezután lett. Én is részt vettem benne, már a legelejétől fogva. Úgy kezdődött, hogy Ferinek a nagybátyja Széllyes Sándor volt, a Maros Művészegyüttes alapító tagja, frontembere, táncos, énekes, műsorvezető, poéta – igazi polihisztor. Feri meg, ugye, zsenge korától Mikházán sertepertélt. Szatmáron együtt játszottunk, de onnan is mindig hazajárt, ha tudott, majd később, mikor Marosvásárhelyre került, még gyakrabban, hiszen egészen közel volt hozzá. 

A helyi iskola udvarán volt egy régi csűr. Feri egyszer kitalálta, hogy szervezzünk oda néhány előadást. A csűr lesz a kulissza, eléje rögtönzünk valami színpadot és kész.
Mindenkinek tetszett az ötlet, és meg is csináltunk egy darabot. Aztán még egyet. És még egyet. Közben mindent közösen alakítottunk ki: dísz­leteztünk, faragtunk, kopácsoltunk, és apránként hivatalosan is megalakultunk. Addig-addig, hogy végül elkezdtek beszállni szervezetek, a városvezetés, a megye, mindenki. És így létrejött a Csűrszínház, amely ma már Feri nagybátyjának, Széllyes Sándornak a nevét viseli.

Így megy azóta is, immár huszonkét éve. Egy háromnapos színházfesztivált szerveznek Feriék ott minden júniusban, ahová vendégelő­adásokat visznek szerte az országból, de vannak néptáncos, népdalos események is, vagy épp koncertek. Ilyenkor az egész környék felbolydul, varázslatos hangulat van. Ez pedig Feri érdeme, az ő fejében született meg az ötlet, és még ma is benne van, bár most már beismerte, hogy kezd elfáradni. 

Az ember, legyen akár egy olyan örök­­mozgó, mint Feri, idővel szembesül a mulandósággal. Most már a mulandóságot látni mindenben. Az emlékek viszont nem kopnak el, és az a rengeteg-rengeteg emlék, ami Szélyes Ferenchez köt, örökké meghatározó marad. Nemcsak számomra, hanem mindannyiunknak, akik osztozunk a színház szeretetében. 

(Fülöp Zoltán visszaemlékezései nyomán)