– Honnan indult Mária néni?

– 1923. március 26-án születtem Bonyhán, Maros megyében, a Küküllőmentén, Dézsi Mária néven. Édesapám Dézsi József volt, édesanyám pedig Dézsi Borbála. Érdekességként említeném, hogy édesanyám leánykori neve is Dézsi volt. Öten voltunk leánytestvérek, sajnos ma már csak én vagyok életben. Édesapám iparos volt, cipőműhelyt működtetett. A szüleim kölcsönösen tisztelték egymást, így nőttünk mi is fel. Mindegyik testvérem szakmát tanult, én azt mondtam, nem megyek el szakmát tanulni, így otthon maradtam, főztem az édesapám munkásainak, kerti munkákat végeztem. A húgom varrónő lett, de mellette én is megtanultam varrni, kaptam varrógépet is, mellyel itt, Hévízen is sokat varrtam, többek között több mint 100 paplant. Bonyhán arattam, kaszáltam, szénát csináltam, főztem, szóval mindent, amit egy háztartásban kell végezni. A szüleim nagyon vallásosak voltak, mindig vittek magukkal a templomba, a hitem végigkísérte az egész életemet. Bonyhán 13 fiatal iparos lány volt, én nem voltam beszédes, mint a többiek, de ugyanakkor mindent jól meggondoltam. Azt is mondta a férjem, hogy én mindent a lelkem mélyéből szedek elő, „amit kimondasz, az értelmes beszéd” – mondta ő. Én mindent előre meggondoltam, ezt vette észre, és ezért tetszettem meg neki.

– Férje, Gröller Géza Ma­ros­hé­ví­zen egyik legjobb román szakos tanára volt. Hogyan ismerkedtek meg?

– A férjem, Gröller Géza szatmári születésű volt. Miután Kolozsváron elvégezte a tanítóképzőt és 1946-ban megtudta, hogy Bonyhán van egy szabad tanári állás, eljött és ott tanított egészen 1956-ig, amikor Hodosra került tanárként. Géza dalárdát alapított, én is jártam oda. Sokan pályáztak Gézára. Édesapám tartózkodott a tanult emberektől, mivel iparos volt, úgy gondolta, őt ne nézzék le. Édesapámnak cipészműhelye volt, ahol pár munkást is foglalkoztatott. Géza sokat járt cipőt javíttatni, ami egyszer feltűnt édesapámnak. Egy alkalommal én súroltam a konyhában, és ahogy ment el Géza mellettem, megsimogatta a fejemet. Ekkor édesapám nagyon megszidott engem, hogy vigyázzak magamra. Én mondtam, hogy semmi közöm hozzá, nem járok vele. Pár nap múlva megjelent Géza, és közölte édesapámmal, hogy szeretne beszélni vele. Én a beszéden nem voltam ott. Géza elkezdte mondani, hogy neki nagyon tetszem, és mindenki csak jót mond rólam, és szeretne elvenni feleségül. Erre édesapám azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Végül mégis beleegyezett. 1948-ban mentem férjhez, éppen születésnapomkor.

– Gyerekek?

– Marika lányom 1949-ben született, Géza fiam 1952-ben és Gyuri fiam 1956-ban. Sajnos ma már csak Géza fiam van életben, akivel együtt is lakom itt, Maroshévízen.

– Hogyan alakult a további életük?

– 1956-ban Gyer­gyó­ho­dos­ra költöztünk, ott tanított a férjem, majd 1960-ban Maroshévízre. Hévízen nagyon tetszett, több baráti család is volt. Első évben a moglănești-i iskolánál laktunk, majd a Régeni úton, a Lámm családnál, akikkel nagyon jól egyeztünk, nagyon barátságosak voltak. Mi nemigen jártunk sehova, a kollegái nem nagyon kedvelték a férjemet, mert jó, alapos, de szigorú tanár volt. Tartózkodó volt, ezért volt kevés barátunk. Jó barátságban voltunk Lázár doktorékkal, Marossy doktorékkal, a Barta tanárházaspárral, valamint Kiss Bélával és családjával. Olyan családi életet éltünk a férjemmel, ami ritkaság. Nagyon tisztelt engem, kimondani nem lehet, mennyire tisztelt. Nagyon családcentrikusak voltunk, sokat sétáltunk, sokat jártunk moziba. Minden jó filmet megnéztünk, mindenhova együtt jártunk. Mivel tartózkodó volt, keveset jártunk társaságba, kivéve a már említett családokat. Mindenhova ketten mentünk. Jártunk halászni, együtt mentünk vásárolni, összejártuk a környékbeli hegyeket. Egy alkalommal egy hegytetőn egy farkassal mentünk szembe. Meglátva, gyorsan megfordultunk és haza is jöttünk. A férjem a román mellett számtant, fizikát, kémiát is tanított, mindenhova őt kérték helyettesíteni, sőt még vallást is tanított. Nagyon okos ember volt Géza, 1986 májusában halt meg, 65 éves korában.

– Úgy ismerik Önt, hogy örökmozgó…

– Tisztelem az embereket és nagyon segítőkész vagyok, bárkinek segítek, akármit. Még most is. Csak egy példát mondjak: két éve lehetett, amikor jöttem hazafelé, és láttam, hogy előttem egy idős hölgy nehezen húzza maga után a bevásárlószekerét. A Vájla hídon utolértem, megfogtam a bevásárlószekérkét és segítettem neki húzni. Nem ismertem, de láttam, hogy nagyon nehezen húzza. Rám nézett, és azt kérdezte, ismerem-e. Mondtam, hogy nem, de láttam, senki nem akar segíteni neki. Erre azt kérdezte, hogy ha nem ismerem, akkor miért segítek? Azt mondtam, láttam, hogy senki nem akarja megkönnyíteni neki a teherhúzást, így egy darabig segítettem neki.
Hálás vagyok a szüleimnek, hogy úgy neveltek minket, hogy minden vasárnap mindig kézen fogva vittek a templomba. Ezt úgy megszoktam, hogy még a férjemmel is minden vasárnap elmentünk a templomba. Vallásos életet éltünk. Nekünk az Isten a mindenünk. Mindennap imádkozom. Este, mikor lefekszem, megköszönöm a Jóistennek, hogy egész nap velünk volt, hogy erőt adott, reggel is imámban megköszönöm, hogy az éjjel velem volt. Ez tart életben engem. Otthon, mikor mentünk a templomba, mindenkinek a feje le volt hajtva és imádkozott. Nem azért ment valaki templomba, hogy szórakozzon, hogy beszélgessen. Itt sajnos az anyák a gyermekeiket nem viszik kézen fogva  templomba, nem szoktatják meg, pedig mindenkinek van gyermeke, akit oda tudna szoktatni. Akkor vagy ember, ha a lelked jó és a lelked bízik az Istenben. Ennél jobb dolog nincsen. A templomban a lelkem mindig feltöltődik. Itthon is, mikor imádkozom, odaképzelem magam, mintha a templomban lennék.

Czirják Károly