Június 28-ig látogatható a gyer­­gyó­szentmiklósi Pro Art Galériában Vargyas Ildikó gyer­gyóalfalvi születésű kerámiaművész – akár a Hűség címet is viselhető –, a látogatót mélyen érintő tárlata. [caption id="attachment_89825" align="aligncenter" width="1000"] Jeszenszky Melinda, Balázs József, Gál Dorottya és Vargyas Ildikó Fotó: Kürtössy Péter[/caption] Az Alfalu–Csíkszereda–Pécs–Szeged–Kaposvár fo­nalra fűzött tanulási út alatt Vargyas Ildikóból egy nemcsak a keramikusmesterséget, de a magyar lelket és népünk motívumrendszerének, életben tartó mondavilágának értő és alkalmazó művésze lett. A mindig hazaival táplálkozó „világvándor” – most épp Kárpátalján teszi hasznossá tudását a Petőfi program keretében, jövőben pedig Válaszúton. Mindig annak bűvöletében él, ami egész lényét meghatározza, ami alkotásainak nem fel-felbugyogó életvize, de állandó őre is. Kerámiaképein a sokak számára ösztöneik sugallatára ismerősnek tűnő, de már csak legfeljebb érzékelt, megfejtésre váró díszítőelemek sem ritkák (Asszonytulipán, Táltos utazás). Valamennyi motívum a helyén van, tudatosan használt, fontos a szerepe, hiszen az üzenet súlyát nyomatékolja. (Érdekességük, hogy a gyengén látók számára kitapinthatók is.) A kiállítást megnyitó Balázs József festőművész egykori felfedezettje – fiatal kora ellenére – megtett útját is kihangsúlyozta. Nem véletlen, hiszen e munkák idősek bölcsességét tartalmazzák, üzeneteik – az elvont alkotásokat is ide értjük (Nefilm, Napkitörés, Aszály, Akarat hiánya 1–2, Ne lopj!) – immár ősrégi agyagtáblák üzeneteihez hasonló letisztult, nemegyszer intő művek. Nehéz hűség silbakol Vargyas Ildikó világán. Ez teszi meghatóan megrázóvá művészetét. Alkotásai előtt hol énekelne (Farkas leszek azt bánom, Szarvas voltam hajdanán), hol gyónna (Érintés, Áldozat, Révülés, Fájdalom, Életmag), hol elindulna haza az elcsángált (Hazafelé). Egyet azonban mindenki örömmel tapasztalhat: Istenem, de szerencsés vagyok, hogy „éppen ide hoztatok”! Jó huszonöt éve egy kislány az „Aktatáskások” utcájából elindult világgá. De nem tért meg, mint Arany János Juliskája. Ő igazi bujdosásba kezdett feneketlen nagy bánatában. Az utca végén, ahol neki az akkor végtelennek tűnhető, a Marosig tartó alfalvi határ kezdődött, hogy túl a Maroson már a Köves-patak legelői vigyenek a mennybe, cigányok laktak. Esteledett. Az elkeseredettet egy cigányasszony felismerte, sejtette azt is, hogy ki lánykája, s miután kifaggatta, azzal nyugtatta meg, majd vezette kézen fogva haza szüleihez, hogy világgá menni reggel szokás. A cigány néni azóta is mindig érdeklődik a leányka felől, tudni akarja, hol, merre jár. Hát jelentem, messze, de állandóan itthon. Alkotásai kezdve a három itt látható Mária-képtől (Istenszülő, a bizánci jegyeket őrző Theotokhosz, Boldogasszony), az Áldozáson át, a Tulipános asszonytól a Haza feléig ezt sugallják, ahogy a Ne lopj! is. Jeszenszky Melinda, a tárlat méltatója és a galéria vezetője nem véletlen beszélt arról a lelkiségről, ami, ha megérint valakit, az szabadulni nem tud többé tőle. Vargyas Ildikó a Betyárkártyától olyan magasságokba jutott, ami erőt kölcsönöz a tévelygőknek megtéréshez, de tettrekészséget varázsol ott is, ahol senki nem gondolná. Az alfalvi zarándokok számára két emlékművet készített. Egyiket a fele útján, Csíkkarcfalván találhatjuk, másikat a szülőfalujában. Nos, a csíkkarcfalvit azóta bekerítette a Lélek, gondozására se kellett senkit felkérni. Ösztönösen történt. Ha a művészet rendeltetése az üzenethordozás mellett a lélekmentés, a kiteljesítés, az erőt adás, a megérintés, akkor Vargyas Ildikó már most el tud számolni a reábízott „tálentumokkal”. Bajna György