Beszélgetés dr. Ádám József házi- és mentőorvossal
Emberségből kitűnőre vizsgázott
Dr. Ádám József mentőorvos és gyergyóremetei háziorvos egyike azon Hargita megyei orvosoknak, akik nemrégiben átvehették Az év praxisa a Kárpát-medencében díjat. A fiatal orvost egy magyarországi távoli ismerőse javasolta a díjra, megosztva megható történetét, amelyben Ádám doktor embersége, empatikus viszonyulása volt példátlan, elismerésre méltó.
– Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
– Több szempontból is nagy elismerésként értékelem. Egyrészt, mert azok az emberek, akik szavazataikkal támogattak, az emberségemet ismerték el, mert Az év praxisa a Kárpát-medencében díj nemcsak a szakmaiságról szól. Másrészt, furcsa volt számomra, hogy a díjazottak között én voltam a legfiatalabb, ugyanis ezt a díjat általában az idősebb korosztálynak adják. Nem tehető össze az a tudás, az a tapasztalat, amit én 38 évesen szereztem meg egy olyan orvoséval szemben, aki már 70 éves, komoly szakmai háttérrel, akár kutatásokkal is rendelkezik. Tehát ezt a díjat elsősorban az emberségemért kaptam, ami azt jelenti, hogy az emberek ismernek és szeretnek – ez a legfontosabb számomra.
– Milyen kritériumoknak kell megfelelnie annak, aki ezt az elismerést meg szeretné szerezni?
– Erre a díjra bárkit lehet jelölni. Engem egy ismerős jelölt azzal, hogy megírta a saját történetét, ezt a zsűri osztályozta, majd elérhetővé tette mindenki számára az interneten. Aki jelölt, meg is jegyezte ajánlásában, nem bravúros gyógyításról, hanem emberségről van szó – úgy vélem, ez fogta meg a zsűrit is. Természetesen, figyelembe vették a szakmaiságot, a tényleges praxist is a döntésnél. Egyébként mindaddig nem tudtam a jelölésről, míg az ismerősök gratulálni kezdtek, nagyon meglepődtem, hiszen ekkor már az első tíz között voltam.
– Mennyire volt közeli ismerőse, aki jelölte?
– Egyáltalán nem ismertem az illetőt, lényegében egy közelebbi ismerősöm ajánlott be az egyik rokonánál. Rosszul volt a férje, azért fordultak hozzám, én pedig valóban mindenben segítettem, kezdve attól, hogy megvizsgáltam, el addig, hogy kórházba szállítsák a beteget. Amit tudtam, megtettem, de sajnos gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, megmenteni nem tudtuk. Ami viszont megfogott engem, az a szeretet, ahogy ez a nő viszonyult a férjéhez, és azt mondtam, minden további segítséget megadok, ami tőlem telik, így jutottunk el addig, hogy még az autómat is felajánlottam adott pillanatban. Valószínűleg a segítőkészségem ragadta meg a hölgyet, hiszen magyarországiként kért segítséget a súlyosan beteg férjének egy idegen országban.
– Meglepte, hogy épp ez a hölgy javasolta önt erre az elismerésre?
– Igen, az első reakcióm az volt, minek kell ezt nagydobra verni, hiszen bárki másnak segítettem volna hasonló helyzetben. De nem szeretnék álszent sem lenni, hiszen nagyon jólesett, hogy javasolt az elismerésre.
– Honnan ered az empátia, amivel viszonyul a pácienseihez?
– Ez a szüleimtől ered, akiket imádok, édesapám volt az én nagy példaképem, akiért bármit megtennék, ha vissza tudnám hozni, de sajnos nem lehet, mert ő már az öröklétbe távozott. A szüleim soha nem voltak gazdagok, átlagpolgárok voltak, édesanyám háziasszony, édesapám esztergályosként dolgozott, és négyen vagyunk testvérek. Olyan erőfeszítéseket kellett tennie édesapámnak, ami a képességei határait feszegette, hogy iskoláztasson bennünket, és mindenünk meglegyen, ami a fejlődésünkhöz szükséges. Amikor leérettségiztem, egy asztaloscéghez kerültem dolgozni, ez azt jelentette, hogy reggel öt órakor keltem és késő estig dolgoztam. Tudom, milyen fagyban, hidegben dolgozni, milyen az, amikor valaki nehéz fizikai munkával keresi meg a kenyerét. Este későn, amikor hazamentem, zuhanyoztam, vacsoráztam, és fogtam neki tanulni, készültem az orvosi egyetemre. Nagyon nehéz volt ezt végigvinni, hiszen kifárasztott az egész napos fizikai munka, nehezen fogott az eszem. Emiatt ötödik próbálkozásra jutottam be az orvosi egyetemre, de soha nem adtam fel. Az öt sikertelen vizsgából egyszer Szebenben is próbálkoztam, nem volt szállásom, így az állomáson aludtam, reggel megmosakodtam, és mentem vizsgázni. Akkor azt mondtam, ha az Isten mellettem van, ő megsegít, hiszen semmi egyebem nem volt, csak az a kevés élelem, amit édesanyám csomagolt. Bármi megtörténhetett volna, hiszen senkit nem ismertem az idegen városban… De Isten megsegített. Úgy gondoltam, azért, mert Isten megsegített, kötelességem, hogy higgyek benne, segítséget kérjek tőle bármikor, illetve én is segítsek másokon. Lehet, hogy ez elcsépelt szövegnek hangzik, de számomra ez a legfontosabb, és ezt megtapasztalni olyan lelkierő, ami segít sok mindenben. Amikor bekerültem az orvosi egyetemre Marosvásárhelyre, akkor is gyenge anyagi körülményeim voltak, szüleim azzal segítettek, amivel tudtak: adtak kevés költőpénzt, ami gyakorlatilag egy hétre volt elég kenyérre, és a legszükségesebbekre. Ahhoz, hogy túléljek, mindent vállaltam, még gyógyszertesztelésre is jelentkeztem, mert arra is adtak egy kis pénzt. Egyszer vért is akartam adni, de eltanácsoltak azzal, hogy inkább nekem kellene vért adni, olyan sovány voltam – 45 kilós voltam akkor. De boldog voltam, mert volt családom, akik mindig szeretettel vártak hétvégeken, amikor hazajöttem. Ez adott lelkierőt, és ez segített át minden nehézségen. Ezért hálát adok Istennek mindenért, amim van, hálás vagyok édesanyámért és a testvéreimért, illetve hálás vagyok, hogy elvégezhettem az orvosi egyetemet, van munkahelyem és dolgozhatok.
– Mindez némiképp magyarázat arra is, miért éppen mentőorvos lett, hiszen a mentőt általában akkor hívják, ha nagy a baj.
– Abban, hogy mentőorvos lettem, nagy szerepe volt annak is, hogy amikor letettem a rezidenciavizsgáimat, itt kaptam munkahelyet. Természetesen, elvégeztem a háziorvosi rezidenciátust is, mivel az volt a vágyam, hogy valahol egy közösségben dolgozhassak. Gyergyóremetéről kaptam ajánlatot, hogy menjek oda dolgozni háziorvosként – megjegyezném, hogy ekkor már mentősként szolgálatot teljesítettem az ottani permanencián. Elvállaltam, és nagyon örülök, hogy háziorvosként Gyergyóremetén dolgozhatok, de ugyanakkor mentősként is szolgálatot teljesítek Gyergyószentmiklóson. Az is igaz, hogy mentőt akkor hívnak, amikor baj van, ilyenkor elsősorban a beteget nézzük, de igazából én a beteget összességében szeretem látni, a teljes embert környezetével együtt. Egy beteg, ha orvoshoz fordul, tele van szorongással, félsszel, nekem mint orvosnak, az az első dolgom, hogy ezt a gátat lebontsam. Többek közt ezért fogok kezet rendszerint minden páciensemmel, bemutatkozom és megkérdem, hogy van, hogy érzi magát, aztán hellyel kínálom, és én is leülök. Úgy gondolom, ez így a helyénvaló, s csak ezután kezdünk beszélgetni, majd áttérni a panaszaira. De nemcsak arra figyelek, amit mond, hanem az egész emberre, mert úgy vélem, a hozzám forduló személynek nemcsak betegsége van, hanem lelke is. Sokszor a páciens éppen aktuális lelkivilága kihat a betegségére is. Ha pedig nem nézünk mélyebben az ember lelkivilágába, akkor nem tudjuk megfelelőképpen kezelni azt a pácienst. Természetesen, medikális kezelés is szükséges, de mindenképp el kell beszélgetni azzal az emberrel, aki orvoshoz fordul.
– Mentősként viszont erre a legtöbb esetben nincs lehetőség, hiszen lehet éppen eszméletlen állapotban is az a beteg, akihez hívták.
– A mentős élet merőben más, mint a háziorvosi élet. Mentősként, ha kihívnak, a legfontosabb, hogy a páciensnek az életfunkciós paramétereit normalizáljam, csak ezután visszük be a sürgősségi ügyeletre, ahol átveszik, majd a megfelelő szakrendelésre irányítják, ahol kezelik. Ilyenkor gyorsan és jól kell dönteni, nincs idő beszélgetésre, mert sok esetben a páciens élete a tét. Ehhez még kell egy összehangolt csapatmunka is.
– A mentős pályafutásáról beszéltünk, arról azonban nem: miért lett egyáltalán orvos?
– Édesapám kérése volt, hogy orvos legyek, én mindig is színész szerettem volna lenni. Nagyon vonzott ez a hivatás, és minden vágyam az volt, hogy a színpadon kipróbáljam magam különféle élethelyzetekben. Érettségi után az Ifitékánál (a gyergyószentmiklósi önkormányzat által működtetett ifjúsági iroda – a szerk. megj.) kértem egy felvételi tájékoztatót, hogy nézzem meg, mik a követelmények a színi egyetemre. Ám amikor szembesültem a követelményekkel, akkor úgy éreztem, képtelen leszek annyi mindent megtanulni. Aztán leültünk a szüleimmel beszélgetni, elpanaszoltam nekik, hogy színi egyetemre nem mehetek, mert annyi mindent kell tudni, hogy képtelen leszek felkészülni a vizsgára. Akkor édesapám mondta: „Legyél akkor orvos!” Ráadásul, komolyan gondolta, és biztatott, próbáljam meg, ha pedig nem sikerül, akkor meglátjuk, mi a teendő. Így is lett, felvételiztem az orvosi egyetemre, de nem sikerült. Ekkor édesapám azt mondta: „Semmi gond, munkába kell állni, mert nem lehet az időt csak úgy tétlenül tölteni, és tanulni kell tovább, majd ismét megpróbálni.” Így kerültem ahhoz az asztaloscéghez, amit korábban már említettem.
– Óriási kitartása lehetett, az emberek többsége második próbálkozás után feladta volna. Mi motiválta, hogy újra meg újra felvételizzen az orvosira, hiszen, mint említette, nem is a saját álma volt, hanem édesapja tanácsára próbálkozott ezzel a hivatással?
– Valószínűleg sokakat meglep a motivációm, mert engem az emberek irigysége motivált tulajdonképpen. Egyszer az egyik ismerősöm azt mondta: „Józsi, ha belőled orvos lesz, én pap leszek!” Ez a rosszmájú megjegyzés viszont nekem erőt adott a továbblépéshez, a kitartáshoz és az újra meg újra próbálkozáshoz. Aztán amikor elvégeztem az egyetemet, megmondtam az ismerősömnek: készítheti a reverendát, mert nekem már csak a hippokratészi eskü letétele van hátra, és orvos leszek. Azt hiszem, az ilyen helyzetekre mondják azt: „Ami nem öl meg, az megerősít!” Nem szabad engedni, hogy a negatív dolgok befolyásoljanak, meg kell mutatni, hogy csak azért is sikerül, ha valamit nagyon akarunk.
– Ugyanez a konokság vezérelte a politikai pályára is, ugyanis a nemrégiben lezajlott helyhatósági választásokon mandátumot nyert Gyergyószentmiklós önkormányzatában…
– Az, hogy mandátumot nyertem Gyergyószentmiklós tanácsában, még nem jelenti azt, hogy politikus lettem. Meg egyáltalán, az is jó kérdés: ki nevezhető politikusnak? Igaz, hogy mindig érdekelt, mi történik a közvetlen környezetemben, mi történik a városban, ahol élek, de soha nem álmodoztam politikusi pályáról, de még arról sem, hogy tanácsos legyek. Megkerestek néhányan, hogy akarnék-e tenni valamit a város érdekében, és tagja lennék-e a csapatuknak. Természetesen, tenni akartam, és úgy gondoltam, ha fel is kértek erre, akkor ezt nem szabad visszautasítani. Meg is mondtam azoknak a személyeknek, akik megkerestek ebben az ügyben, ha úgy gondolják, hogy én is tenni tudok valamit a városért, és legfőképp a benne lakó emberekért, akkor állok elébe a feladatnak. De nem volt semmilyen elgondolásom, előre kidolgozott tervem, egyszerűen igent mondtam az első felkérésre, anélkül, hogy néztem volna, melyik pártot képviselik, akik megkerestek. Valószínű, ha a másik vagy harmadik pártból kerestek volna meg, nekik is igent mondtam volna. Az RMDSZ-től kerestek meg, így nekik mondhattam igent, és örülök, hogy tanácsosként részese lehetek a város és a benne lakó közösség érdekében hozott döntéseknek.
Jánossy Alíz