– Hogyan lett a hegyimentő közszolgálat vezetője? 

– A megyei önkormányzatnál dolgoztam jogászként, amikor nyugdíjba vonult Marian Chivu, a hegyimentő közszolgálat akkori vezetője, és megkeresett a megyei tanács elnöke, hogy vállaljam el ezt a feladatot. Itt jegyzem meg, hogy Hargitafürdőn nőttem fel, az erdő, a sízés, a túrázás a mindennapjaim része volt. Akkor még nem létezett a hegyimentői státus a megyében, és nem volt a maihoz fogható felszereltség, de már volt kapcsolatom néhány olyan emberrel, akiket a sípályákon történt balesetekhez riasztottak. Egy alakalommal sízés közben eltörtem a lábam, és hordágyon csúsztatva hoztak le a pályáról. Aztán meg mindig sokat túráztam, hegyet, sziklát másztam, úgyhogy egy kicsit mindig is érdekelt a hegyimentés. Így amikor felkértek a közszolgálat vezetői tisztségére, szívesen elvállaltam.

– Milyen helyzetből fejlődött fel a mai szintre a megyei hegyimentő szolgálat? 

– Először csak koordinátorként tevékenykedtem az akkori vezető mellett, próbáltam átlátni a feladatokat, az eszköztárat. Amivel viszonylag könnyű dolgom volt, hiszen a közszolgálatnak mindössze két „papucs” Daciája volt. Egyébként 2003-ban jegyezték be a közszolgálatot, én 2006-tól vagyok a vezetője, de 2008-ig nem volt alkalmazott személy, a tényleges fejlődést 2010-től számítjuk, mivel az volt az első olyan év, amikor költségvetést is biztosítottak számunkra. Ehhez elég sokszor kellett kilincselnem a megyei tanács ajtóin, és látva azt, hogy valóban komoly és komplex tevékenységet végzünk, támogatták a terveinket. 

– A hegyimentés jelentős részét jelenleg képzett önkéntesek végzik. Kezdetben hogy állt össze a csapat?

– Akkoriban négy önkéntes csapat próbálta megoldani a feladatokat a megyében, és olyan felszereléssel dolgoztak, amilyen volt, de leginkább semmilyennel. Természetesen azt is tekintetbe kell venni, hogy a turizmus sem volt a mai szinten, ezért nem is volt ennyi baleset. Viszont volt egy jó sziklamászó mozgalom, ami okán elég sokszor kérték a segítségünket. Aztán pályázatok meg sok munka árán az évek során sikerült felzárkózni az országos elithez. 
– Ez mit jelent?

– Az első nagy megvalósításaink a bázisok megépítése, az első gépek, a hószán és az ATV-típusú jármű beszerzése voltak. A közelmúltban egy speciális mentőjárművet is be tudtunk szerezni, azóta is nagyon gyakran használjuk. Aztán vannak hőkamerás és vízi drónjaink, meg nagyon sok más korszerű eszközünk, amelyek fontosak a munkánk során. Folyamatosan igyekszünk fejleszteni felszereléseinket, és azon vagyunk, hogy baj esetén a lehető legjobb, legbiztonságosabb módon és eszközökkel tudjunk segítséget nyújtani. Most már az ország egyik legjobb hegyimentő közszolgálata a miénk, és olyan ütőképes csapataink vannak, amelyek a világon bárhol megállnák a helyüket.

– Közben kiegészült a csapat, és már nemcsak hegyi­mentéssel foglalkoznak.

– Barlangi mentőcsapatunk is lett, amely szintén nagyon ügyes, és van egy búvármentő szakosztályunk, illetve egy kutyás egységünk is. Az utóbbi is nagyon sokszor bizonyított. Sajnos az elmúlt időszakban két nagyon jó kutyánk is elpusztult, úgyhogy újakat kellett helyettük kiképezni, tehát azon a területen is folyamatos a munka.

– Milyen állapotban voltak a turistaösvények, amikor átvette a hegyimentő közszolgálat vezetését? 

– Az 1970-es évek óta nem történt felújítás a turistaösvényeken, rendbetételükért 2010-ben Biztonságos hegyi turizmus néven egy nagy programot szerveztünk. Embert próbáló feladat volt. Mostanra több mint 2600 kilométer összhosszúságú turistaösvény rendezett állapotban van, és folyamatosan gondoskodunk azok karbantartásáról.

– Milyen gyakran kérik bajba jutottak a segítségüket? 

– Évente átlagosan 600 esethez riasztanak. A szerencsétlenségek körülbelül 70 százaléka télen, a sípályákon történik. Ebben az időszakban rengeteg a munka, önkéntesek nélkül nem is tudnánk lefedni a megyét. A kilenc csapatunkban 170 önkéntes dolgozik, és ezenkívül még ott van a barlangász- és a búváregységünk is, ahol szintén 10-10 személy tevékenykedik. Az országban sehol nincs ennyi önkéntes a hegyimentő közszolgálatoknál, sőt, más helyeken folyamatosan csökken a létszám.

– Közel két évtizedes munka után köszön el a hegyimentő közszolgálattól, és a közigazgatásban, Szépvíz polgármestereként folytatja a munkát. Hogy látja az új tisztségének feladatait, kihívásait? 

– A hegyimentő csapatot elengedni nem fogom. Szeretnék a következő vezetőség segítségére lenni mindaddig, amíg igénylik, és mindenképp szeretnék a csíki csapat önkéntese lenni. Az elengedés viszonylag nehéz, hiszen több mint 18 éve nevelgetem a „gyermeket”, és tényleg sok energiát fektettem bele, de megérte. Tavaly az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség (ISU) kitüntette a közszolgálatunkat. Ez is olyan visszajelzés volt a minisztérium és az államtitkár részéről, ami azt jelzi, hogy tényleg jó úton vagyunk, és büszkén el lehet mondani, hogy senkit nem hagytunk a hegyen az elmúlt időszakban. A polgármesteri feladatok jó sok adminisztrációval járnak, amely nem idegen számomra, és sok mindent tudok, átlátok, de ugyanígy sok mindent nem, ezért sokat is kell tanulnom. Hálás vagyok azért, hogy van egy jó kapcsolati rendszerem, amit hasznosítani tudok, illetve van egy nagyon jó önkormányzati csapat, amellyel remélem, jól fogunk tudni együttműködni. A polgármesteri tisztségre az motivált, hogy a helyi közösséget szeretném segíteni. Három mandátumban voltam önkormányzati képviselő, korábban a szépvízi ifjúsági szervezetben is tevékenykedtem. Jó helyzetből fogom átvenni a községvezetést, nem az alapoktól kell kezdeni a munkát, hanem csak folytatni kell. Érzem a feladatkör felelősségét, valószínű nem lesz könnyű, és lesznek olyan kihívások, problémák, amelyekre most még nem is számítok. Ennek ellenére úgy gondolom, a feladatot el lehet végezni, a lényeg, hogy dolgozni, szolgálni kell a közösséget. Nem szabad elfelejtenünk: a közösségért vagyunk, a közösségért szolgálunk. Az elmúlt időszakban nagyon jó hangulatú kalákák voltak a község falvaiban, rengetegen részt vettek, együtt dolgoztunk, sok pozitív visszajelzést is kaptam, úgyhogy azt gondolom, ha a lakossággal továbbra is sikerül megtalálni a közös hangot, akkor jó úton járunk.