– A ROM-WALD Kft.-t 1991-ben alapították, Ön pedig 1996 óta van a cégnél. Mindig is vállalkozó akart lenni?

– Mondhatnám, hogy igen, mindig is vállalkozószel­le­mű voltam, habár ezt az elején még nem tudtam, mert a kommunizmusban nem létezett ez a kifejezés. Már gyermekkoromban min­dig „boltoltam” valamit, vagy dolgoztam a nyári vaká­ciók­ban, hogy kipótoljam a zseb­pénzemet. 
Engem a szüleim úgy ne­veltek, hogy a pénzért meg kell dolgozni, és meg kell becsülni. Mindenfélét csináltam: elein­te a szüleim mellett a gaz­da­ság­ban segítettem az állatokat rendezni, aztán a nyári vakáci­ókban építőtelepen dolgoz­tam, de 1990-ben – a nyári vaká­ció­ban, miután bejutottam az egyetemre – kimentem Ma­gyar­­országra sáncot ásni, és a végén alagútásás lett belőle...

– Egyetemistaként került a Rom-Waldhoz – azóta is ott van. Később megalapította a Termoplust is, amely azóta a Rom-Walddal szorosan együtt­működve működik. Míg or­szá­gos munkákban főként a Rom-Wald a meghatározó, for­galmazásban és a helyi ügyfelek kiszolgálásában már a Termoplus viszi a főszerepet. De maradjunk az elején: mi­lyen volt ilyen fiatalon vállalkozó lenni?

– Nem volt könnyű. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy mit jelent a felelősség – hogy a kollégák mind számítanak rám, legyen szó a napi problémák megoldásáról vagy a fize­té­sükről, amit közösen kell kitermeljünk. Az elején volt, hogy én magam nem kaptam fizetést, de a munkatársaké so­ha nem késett, és az adókat is mindig határidőre befizettük. Büszkén tudom mondani azt, hogy soha egy napot sem késtünk a fizetésekkel vagy az adókkal sem az állam, sem az üzleti partnereink felé. Mindig is becsületes, komoly, jól fizető partnerként voltunk szá­mon­tartva. Az 1995–2000-es évek na­gyon zűrzavarosak voltak, egy­folytában változtak a kö­rülmények, és ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, gyorsan kel­lett alkalmazkodni. Mégsem váltottam, két dolog miatt: a szabadság miatt – soha nem volt főnököm –, és a vál­tozatosság miatt. Ha nehéz is volt, de sosem unatkoztam, minden évben, minden mun­kálatból tanultam valamit.

– Mérnökként a robotikát és az automatizálást tanulta. Hogyan látja a szakmai fej­lődés fontosságát?

– Az iskola után jött a va­lódi tanulás. Úgy tartom, ha mindig nyitott vagy az új felé, és odafigyelsz, mindenhonnan tudsz tanulni valamit. Ha belépek egy gépészeti térbe, egyből nézem: mit, hogyan csináltak, mit lehetne job­ban, mit lehetne elkerülni. Szerintem ez már szakmai be­tegség. Nem azért, hogy kri­tizáljak – hanem mert tanulni akarok. Aki ebben a szak­mában nem fejlődik, az visszafelé megy.

– Mennyit számít ez a hozzáállás a napi munkában?

– Nagyon sokat. Többször belevágtam olyan munkába, ame­lyik az elején majdnem lehetetlennek tűnt, sokszor „vért izzadtam”, de mindig vég­hezvittem, és mindegyikből tanultam.

– Hogyan gondolkodik egy Csíkszeredában 30 éve mű­ködő vállalat, amely nemcsak beszél a minőségről? És hogyan nyilvánult meg ez a gondolkodás a Termoplusban, mikor ér­tékesíteni kellett? Mit jelent a valódi szakmaiság, ho­gyan lett a megbízhatóság a legerősebb marketingjük, és miért nem adnak el bármit bárkinek?

– A mi marketingünk egy­szerű: az elégedett kliens a legjobb reklám. Mindig igyek­szünk megérteni, mit vár el a vevő, és ha valami nem meg­felelő számára, inkább nem adjuk el. Több alternatívát kí­nálunk, elmagyarázzuk min­de­n­iknek az előnyeit és a hátrányait, hogy jól tudjon dönteni.
Például jött egy orvos, fa­elgázosító kazánt akart, hosszasan elbeszélgettem vele, ki­derült, hogy ő folyamatosan elfoglalt, alig van otthon, a felesége vagy az idős anyósa kellett volna kezelje a kazánt. Elmagyaráztam neki, hogy mit jelent: jó minőségű fát kell beszerezni, elrakni, fel­vágni, behordani, a kazánt és a kéményt rendszeresen ta­karítani. Mondtam neki, hogy én nem ajánlom, ez nem neki való. Ajánlottam más alter­na­tívákat, de a fás kazánt nem adtam el neki. Több olyan nagy kliensünk van, akiknél 15-20 éve, majdnem minden évben végzünk el munkálatokat, és azért térnek vissza hozzánk, mert megbíznak bennünk. Megbíznak a munkálatok mi­nőségében, és megbíznak, mert tudják, hogy én azt nézem, ami az ő szempontjukból a legelőnyösebb – soha nem fo­gok eladni valamit, amire nincs szüksége, vagy ami nem jó neki.
A másik alapelvünk, hogy ne forgalmazzunk gyenge mi­nőségű termékeket. Ha hosszú távon gondolkodunk, ezt nem engedhetjük meg ma­gunknak, mert tudjuk, hogy úgyis visszaüt. Csak nem pénz­ben, hanem problémában.

Egy fűtés- vagy hideg-meleg víz­rend­szer akármelyik része nagy kárt tud okozni. Egy rendszer mindig a leggyengébb pontján fog folyni, lehet az a kazán vagy egy fűtőtest, de lehet egy apró összetevője is, mint pl. egy golyóscsap, közcsavar vagy flexibilis slag. Mindegy, hogy milyen Viess­mann kazánja van vala­kinek, ha elárasztja a házat, mert elpattan a falban egy közcsavar, mivel gyenge a minősége és a menetnél a falvastagsága kevesebb mint 1 mm. Jobb inkább pár lejjel többet fizetni egy golyós­csapra, de tudjuk, hogy meg­felelő minőségű, mintsem az árának több tízszeresét vagy százszorosát utólagos javí­tásokra költeni.

– Hogyan választanak ki egy terméket, amit forgalmazni kezdenek?

– Soha nem csak kata­lógusból. Megrendelünk né­hány darabot, kézbe vesszük, kipróbáljuk. Nézzük a súlyt, az anyagvastagságot, hogy mennyire bírja a nyomást. Én már ránézésre meg tudom mondani, ha valami gyenge minőségű. Nálunk van a szer­viz, nem küldözgetjük az ügy­felet máshová, ezért csak azt tesszük a polcra, ami meg is állja a helyét. Kazánoknál például gyak­ran szétszedjük az első da­rabokat, hogy lássuk az al­katrészeket is – mert a mos­tani globalizációval, ami­kor mindenki gyárt mindent, csak a márkanév már nem elég.

– 2020-ban meglepő módon megválasztották Brassó Megye Tanácsa alelnökének. Ez hogy történt?

– A szeredai piac folya­matosan beszűkült, ezt már a 2000-es évek elején láttam, és ezért az utóbbi 20-25 évben az országban mindenhol vál­laltunk munkát. Emiatt 2010-ben átköltöztem Brassóba, onnan jártam ellenőrizni a mun­kapontokat az egész or­szágban, és onnan jártam be rendszeresen Csíkba, a céghez. 2018-ban, amikor Liviu Dragnea hozzálátott, hogy az igazságszolgáltatást és az állam összes intézményét a saját személyes érdekeinek alá­rendelje, akkor meg­elé­geltem, és beálltam a poli­tikába – a PLUS-ba, Dacian Cioloș pártjába.
2020-ban jelöltettem magam megyei tanácsosnak, ennyi fele­lősséget, úgy véltem, el tudok vállalni a cégjeim mel­lett, de ennél többet nem akartam. Nem jelöltettem ma­­gam a megyei tanács alel­nökének, sőt megmondtam, hogy nem akarok az lenni, nekem vannak a cégjeim. Több jelölt volt, de a végén, annak ellenére, hogy nem jelentkeztem, mégis engem vá­lasztottak meg. Nagyon nehéz döntés volt akkor, de úgy véltem, hogy ha tényleg azért álltam be a politikába, hogy próbáljak valamit csinálni, akkor be kell vállaljam. Amúgy tényleg nem vál­tot­tam, nem változtam, én a Brassó megyei tanácsnál is úgy gondolkoztam, úgy cse­lekedtem, mint egy vállalkozó.

–  Mivel foglalkozott Brassó Megye Tanácsánál?

– Nagyon változatos volt a munkaköröm, voltak „nehéz diók” is, mint például az utak és egy nagy szemétgazdálkodási projekt, de nálam voltak a kulturális és sportprogramok finanszírozásai, az összes mú­­­zeum, könyvtár, a megyei fő­­­épí­tész – ők mind alám vol­tak rendelve. Sokat kellett ta­­nul­jak, de mindig is könnyen al­kalmazkodtam, hamar tanul­tam.

– Tényleg nagyon sokrétű. Hogyan tudta ezeket mind menedzselni?

– Én azért mentem oda, hogy dol­gozzak, hogy próbáljam elő­relendíteni a dolgokat, és én a megyei tanácsnál is úgy dolgoztam, mint egy vál­lalkozó, és nem mint egy po­litikus. Az eredmények azok, amik szá­­mítanak, a köz­pénzzel pedig gon­­dosabban kell gaz­dálkodni, mint akár a saját pén­zemmel. Tisztában vol­tam azzal, hogy egyedül nem fogok tudni semmit csi­nálni, emiatt nem vágtam bele politikai csatákba, jó kapcsolatokat építettem ki mindenkivel – a megyei ta­nácson belül, és az összes polgármesterrel is Brassó me­­gyé­ben. Nem érdekelt, hogy kinek milyen politikai be­állítottsága van, engem az érdekelt, hogy tudunk-e együtt dolgozni egy projekten vagy sem. Ezenkívül viszont soha nem engedtem az elveimből.

Az irodám ajtaja négy éven keresztül mindig tárva-nyitva volt. Ezt szó szerint kell érteni – azért is, hogy bár­ki, aki keresett, azonnal be tudjon jönni, de azért is, hogy mindenkinek legyen tiszta: nem vagyok hajlandó semmi olyanról beszélni, amihez be kell csukni az ajtót.
Az útjavításoknál egy­foly­tában a terepen voltam, ellenőriztem a munkálatokat, ha nem voltak megfelelően elvégezve, nem vettem át, ki­javíttattam, vagy akár újra­csináltattam. Ha az elszá­molások nem voltak pontosak, akkor visszadobtam. Mindegy, hogy ki állt velem szemben, engem csak egy dolog érdekelt: megfelelő munkát végzett-e a megfelelő áron? Ha nem, akkor velem meggyűlt a baja. Főleg a szemétgazdálkodási projekt kapcsán – ami óriási, majdnem 150 millió euró + áfa az értéke – sok érdek volt, sok vizet megbolygattam, próbáltak keresztbe tenni, de továbbmentem, és a pro­jekt most már egy nagyon előre­haladott álla­potban van.

Sok ellenséget sze­reztem, de sok barátot is, akik ér­tékelték a munkámat – és szerintem az, hogy vissza­hívtak Brassó Megye Ta­ná­csához, mint me­gyeme­nedzser, azért elég sokat elmond.

– Miután lejárt a man­dátuma a megyei tanács alelnökeként, visszatért vállal­kozónak, és ezzel lezárult egy fejezet?

– Így volt a terv. Lett volna rá lehetőség, hogy foly­tassam mint alelnök, de a zavaros politikai helyzet kapcsán nem vállaltam még egy mandátumot. Inkább vissza­jöttem a céghez, de jó­formán még el sem mentem, már visszahívtak a megyei tanácshoz, és felajánlották a megyemenedzseri posztot, hogy tovább folytassam a munkámat. Elég sokat gon­dolkoztam, de végül elvállaltam – elsősorban a projektek miatt, amiken dolgoztam. Főleg a szemétgazdálkodási projekt miatt, amelyikbe nagyon sok munkát fektettem, és sze­retném látni, hogy sikeresen véghez fogják vinni.

– És a cégekkel, a Rom-Walddal, a Termoplusszal mi történt ez idő alatt?

– A cégtársamra és a kollégáimra bíztam, egy jól összeforrott csapat voltunk, úgy véltem, megbízhatok ben­nük. Emellett – főleg a mun­ká­latokkal – én is be­segítettem. A munkálatok nagy része régi, stabil klienseinknél van, kívülről tudom már őket, meg tudtam úgy csinálni, hogy én nem mentem ki a helyszínre. Délutánonként, és minden hétvégén dol­goz­­­tam, minden pénteken délután bejöttem Csíkba, kö­vettem, hogy mi történik.
Nem volt könnyű… de rendben voltak a dolgok.

– Térjünk ki egy kicsit a magánéletre is. Meséljen egy kicsit, milyen hobbijai van­nak? Maradt ideje hobbira ennyi feladat mellett?

– Sok volt, kevés maradt.Mindig is szerettem az álla­tokat. A gazdálkodást is, de főleg a kutyákat és a lovakat. Gyermekkorom óta vannak ku­tyáim, sokat foglalkozom velük. Emellett sok sportot űz­tem: tenisz, karate, lovaglás, hegymászás. Mostanában vi­szont csak vékonyan van szabadidőm, időnként elme­gyünk egy hegyi túrára a fele­ségemmel, szaladok, biciklizek, motorbiciklizek. A hegymászáshoz kötődnek a legmaradandóbb élményeim, amelyek szerintem sokat szá­mítottak – amelyek karak­tert formálnak. A saját he­gyeinken kívül elég sokat jártam az Alpokba, de voltam Dél-Amerikában, Ázsiában, Tádzsi­kisztánban, és már az elején rájöttem, hogy ezek azok az emlékek, amik megmaradnak az életem végéig. Sokszor mentem egyedül is, ha éppen nem volt kivel. Így másztam meg egyedül, biztosítás nélkül a Matterhornt – éjszaka, hogy reggel a csúcson le­hes­sek –, vagy elmentem Tádzsi­kisztánba egyedül, kb. 80 kg felszereléssel, de kötél nél­kül, hogy megmásszam a Korzsenyevszkaját, egy több mint 7000 méteres csúcsot. 

– Egyedül és kötél nélkül?

– Amikor egyedül mész, minden egyes kilogramm, amit fel kell cipelni a hegyre, szá­mít. Ráadásul nem is volt, aki biztosítson, emiatt úgy dön­töttem, hogy teszek egy pár jó hágóvasat, két technikai jégcsákányt, és lesz, ami lesz – majd csak kimászok valahogy. Bíztam benne, hogy meg tu­dom csinálni, és sikerült is. Sőt, a végén kicsit több is lett belőle, mint csak egy hétezres csúcs. Miután megmásztam a Korzsenyevszkaja-csúcsot (7105 m), maradt pár nap, amíg jött a helikopter, amelyik le kellett volna vigyen az alaptáborból, és összeálltam két dán hegymászóval, test­­vé­rekkel, hogy öt nap alatt másszuk meg a Kommuniz­mus-csúcsot.

Az egyikük egy nehezebb technikai szakasznál leesett – szerencsére egy fix kötél ki­fogta az esést, de elvesztette a hátizsákját, amiben benne volt minden felszerelése, emiatt le kellett menjen. A másik testvér éjszaka, vi­harban, hatezer méter fölött, pár méterrel előttem, beesett egy jéghasadékba – 12 méter mélyre. Nem tudott kijönni. Továbbmentem a következő táborig segítségért, és kihúztuk, de másnap le kellett menjek vele, mert agyrázkódása volt. De erről majd talán máskor – sok mesélnivaló van…

Szenner Zoltán történetében nincs marketing-hó­kuszpókusz. Van viszont megbízhatóság, elvhűség, munka és elszántság. A Rom-Wald és a Termoplus nem csak cégek. Hanem annak a gondolkodásmódnak a lenyomatai, ami szerint jobb egy ügyfelet elveszíteni, mint megtéveszteni. Ha kíváncsi vagy, hogyan folytatódik ez az út – szakmában, fejlesztésekben, vagy épp emberségben –, tarts velünk a következő részben is, vagy kövess minket a Rom-Wald honlapján: www.romwald.ro vagy a Facebook-oldalainkon.

(Támogatói tartalom)