Székelypetek látta vendégül szombaton a Homoródmente huszonöt településéről érkező népviseletbe öltözött csoportokat. Mintegy százötven lehetett a „hivatalos” vendég, aki valamelyik csoporttal érkezett. Túl ezen a létszámon, azonban még 73-an hordtak teljesen vagy csak szimbolikusan valamilyen népi ruhadarabot a szervezők számadatai szerint. Volt, aki csak egy kalapot, volt, aki népies inget, lájbit viselt, jelezve, hogy azért ragaszkodna, de most épp ennyire futja. Többen ígérték az elmúlt években, hogy bővítik a ruhatárukat. Néhány ismerős az évek során teljesen felszerelkezett, s ma már a gyermekeit is noszogatja, hogy legalább ünnepi alkalmakkor öltözzenek népviseletbe. Nem lehet elég korán kezdeni. Egyénként két olyan kisgyereket is láttunk a tömegben, akik most tanulnak járni, de a szüleik már mini-székelyharisnyát adtak rájuk, hogy szokják. [caption id="attachment_95184" align="aligncenter" width="1000"] Petek látta vendégül a Homoródmente népviseletének ünnepét. Büszkén viselték Fotók: Szabó Károly[/caption] Ez a Hargita megye peremén elhelyezkedő kis falu valaha szebb időket is látott. Ha átnézzük a népességi adatokat, akkor azt látjuk, hogy a település a múlt századfordulón élte a fénykorát (1850-ben 843, 1890-ben 746, 1910-ben 844, 1930-ban 814, 1941-ben 747, 1956-ban 745, 1992-ben pedig már csak 319 lakosa volt, amely aztán 279 főre csökkent – ez 2011-es adat –, míg pillanatnyilag 186 református kepefizető egyháztagja van, s a helyben élő cigányokkal együtt a lélekszám kétszáz fő körüli lehet összesen. Elemi iskolája, óvodája gyermekhiány miatt bezárt. A közigazgatásilag Kányád községhez tartozó településen az egyetlen „hivatalos” személy a református lelkész. Komolyabb vállalkozás a közbirtokosság, amely igyekszik az egyházi és egyéb közösségi épületeket rendben tartani és szerény fejlesztéseket eszközölni. Ahol, s amikor tud. Utcáit járva, felfedezhetők azok a 19. század második felében és a múlt század elején épült lakóházak, amelyek kiforrott stílusról, kiváló ízlésről és viszonylagos jólétről árulkodnak. Mivel közel van az egykori Szászföld – a közvetlen szomszédsága, Szederjes, Erked, Homoródbene, Pálos, Kaca, Homoróddaróc, Maros, illetve Brassó megyékben már vegyes vidék, ahol ma nagyobbrészt cigányok, románok és magyarok élnek, a szászság ma már csak nyomokban fedezhető fel. A kiegyezés után végrehajtott közigazgatási átalakítás a Székelyföldön és a Királyföldön is változásokat hozott. Petek, vagy ahogyan gyakran írásos formában használják, Székelypetek, hangsúlyozandó az idetartozást Udvarhely vármegye része lett 1876-ban. A második bécsi döntés azonban ezt a falut román impérium alatt hagyta. Nem volt feszültségmentes az a négyéves időszak, amikor a vidék kissé boldogabb része átélhette a kicsi magyar világot, de a petkiek ebből kimaradtak. Akkortájt sokan átszöktek a határon, főként a férfiak, hogy ne kelljen a román hadseregben szolgálniuk. Gazdaságilag és népességi szempontból azonban a kollektivizálás volt vízválasztó, 1962-ben, hiszen attól kezdve vált erőssé az ipar elszívó hatása, és vált hátrányos helyzetűvé az, aki a mezőgazdaságból kívánt megélni, illetve helyben szeretett volna letelepedni. Az iskoláztatás ellehetetlenülése, a rossz utak, a gyenge közgyógyellátás és egyéb tényezők erősítették az elvándorlást. A helyzet 1990 után sem változott, ekkor fejeződött be ez a folyamat. Hogy aztán van-e remény a revitalizációra, az még a jövő zenéje. A földnek, a természeti környezetnek értéke van. És az itteni erőforrásokra előbb-utóbb jobban oda fognak figyelni az emberek. Kerekes András, a közbirtokosság elnöke bizakodó. Minekutána komoly összegeket áldoztak a református gyülekezetre, a kultúrotthonra, megvásároltak egy hagyományos építésű bennvalót, amelyet példaértékűen újítottak fel. [caption id="attachment_95185" align="aligncenter" width="1000"] Volt, aki teljes viseletben, más ingben vagy lájbiban vonult fel. Ragaszkodás[/caption] Rengeteg romos, ám igen értékes ingatlan van a faluban. Bőven van, lenne itt felújítanivaló, csak legyen meg hozzá a vállalkozói kedv. Visszatérve a népviselethez és a találkozó témáihoz, mindenképp meg kell említenünk, hogy erre az alkalomra jelentette meg a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) Budapesten az Őseink viseletben című kötetet, amely az előző seregszemlékhez összeállított fényképkiállítások anyagából tesz közzé egy reprezentatív válogatást, amelyet Mihály János történész és Fülöp Hajnalka néprajzkutató ide vonatkozó tanulmányaival egészítettek ki, tettek teljessé. Ezt az elegáns kiadványt, amely ezer példányban és magas színvonalú grafikai küllemmel, roppant színvonalas nyomdai technikával készült – az NSKI állandó partnere egyébként a Méry Ratio Kiadó, amelyet évtizedek óta igényességéről ismerünk – minden fellépő ajándékba kapta, mint ahogyan a résztvevőket kísérő barátok és a családtagok zöme is. P. Buzogány Árpád, a kiadványt méltató ismertetőjében el is mondta, hogy olyan könyvet vihetnek haza az emberek, amelynek évtizedekig helye lesz majd a környéken élők és az elszármazottak könyvespolcain, haszonnal forgatják, ha az elődök arcvonásait, viseletét kívánják tanulmányozni. A két dolgozat pedig segít a történeti és a néprajztudományi eligazodásban, hiszen mind a két szerző a legfrissebb megfigyeléseket, a legújabb tudományos tapasztalatokat is felhasználta a munkájában. „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert, ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése, és nem másra nézve. Mert mindenki a maga terhét hordozza.” (Gal 6, 2.5) – idézte a Szentírást Pál Árpád helyi református tiszteletes. A látszólagos ellentmondás ellenére is, amely ebből az idézetből olvasható ki, úgy értelmezhető az üzenet, hogy magunk mögött hagyva az egyéni akaratérvényesítést, az önző szubjektivizmust, sokkal üdvösebb, ha vállaljuk a közösségi terheket, amelynek gyakorlása közben nagyobb és céltudatosabb figyelem juthat a magáncélokra is. Ha összefogunk másokkal, akkor egyénként is többek vagyunk, hiszen soha nem maradunk magunkra. Ugyanezzel a szónoki hozzáállással, ugyanilyen biztatással szólt Székely Kinga Réka homoródszentpéteri tiszteletes asszony is a maga beszédében. Jó találkozás volt a petki együttlét. Ha nem is hoz mélyreható változásokat a kis közösség életében, de rávilágított bizonyos értékekre, s talán sokakban erősítette a honvágyat és a ragaszkodást. Az egyik szünetben beszélgettünk egy fiatal házaspárral, akik most Brassóból látogattak haza. Tizenöt éves amerikai tartózkodás után jöttek vissza az országba. A férj románul szólt a feleségéhez, a feleség pedig magyarul kérdezett vagy válaszolt. A gyermekekkel viszont angolul is kell társalogniuk, mert szegényes az itthoni szókincsük mind a két nyelven. A fiatal családapa azt mondta, hogy rendkívüli volt számára ez az esemény. Jövőre is eljön, amikor megszervezik. A fiatalasszonyon pedig petki viselet volt. Teljesen természetesnek tartotta, hogy felöltse, hiszen a szülei, a nagyszülei is ilyent hordtak. Talán jövőre a gyermekekre is kerül bár egy kalap vagy lájbi. Esetleg egy-egy kiscsizma. A román férfi Marosvécsről származik. Nincsen népviseletes ruhadarabja, de azt mondta, hogy utána fog érdeklődni a rokonainál, hátha maradt valami, vagy lehet varratni még valakivel megfelelőt. – Ilyenkor vesszük észre a globalizáció mindent elsöprő hatásait. Azért jöttünk haza, hogy itt jól érezzük magunkat. Még nem találtuk ki, hogy mihez kezdünk – mondta a repülőgépgyártó iparban tapasztalatokat szerzett férfi, a hölgy egészségügyi asszisztens –, de az sem kizárt, hogy itt fogunk letelepedni. Amerikában hozzászoktunk a mobilitáshoz, hiszen az aktív emberek akár száz kilométerekre is képesek ingázni, ha olyan munkát találnak. És különben manapság – tette hozzá – a jó utak és a fejlett távközlés révén áthidalhatók a nehézségek és a távolságok. Erdély, mint ahogyan a Székelyföld is, egy jó hely, áldott vidék. Ezt az fedezi fel igazán, aki távolról figyeli, és aki évek múltán jön vissza egy messzi vidékről. A találkozó végén nem közölték ugyan, hogy jövőre melyik település lesz a házigazda, de jelen volt Haáz Sándor, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője is. Hegedűt hozott magával. Muzsikált egyet. Talán ez volt az a lobbitevékenység, amellyel meggyőzte a szervezőket, hogy jó házigazdák lennének 2020-ban. Ez így van. Több mint valószínű, hiszen ebben a kisvárosban-nagyfaluban sok jó dolgot véghezvittek az elmúlt negyven esztendőben. Várjuk ki a végét. Ha hírt hallunk, akkor közzétesszük azt is. Simó Márton