Az idei pünkösdszombati búcsú a két Somlyó hegye közötti Nyeregben szervezett zarándoklatok sorában a huszonötödik. A rendszerváltás utáni években, a korábbi tiltás megszűntével jelentős mértékben megnövekedett a zarándokok száma, immár nem fértek a kegytemplomban és a templom előtti téren. Először 1993-ban vezették ki a keresztaljákat a Nyeregbe, azóta a zarándokok százezreinek közös imája megszentelte a helyet. A kiköltözés körülményeiről P. Márk Vince, szerzetesi nevén József atya számolt be Sarány István kérdéseire válaszolva. Fellapozva a Hargita Népe 1993. pünkösdjét megelőző számait, rátaláltam az akkori ferences tartományfőnök atyával, P. Benedek Domokossal készített beszélgetésemre, amelyben a főatya újságolta, hogy abban az évben, a korábban megszokott rendtől eltérően nem a kegytemplomban és a templom előtti téren lesz a búcsús szentmise, hanem a Kis- és Nagy-Somlyó hegye közti Nyeregben. Domokos atya így indokolta a helyszínválasztást: „Az elmúlt esztendőkben például a százezres tömeg a gimnáziumtól a borvízig ért, ott álltak az esőben, a szentmisét csak az a pár ezer ember hallgathatta végig, aki befért a templomkertbe.” József atya a kolostor társalgójában fogadott, ott elevenítette fel a negyed századdal ezelőtt történteket. – 1992-ben már elakadt a tömeg a Szék útján, nem tudtak bejönni a templom előtti térre – emlékezik József atya. – S akkor azt mondtam, ki kell vinni a zarándokokat hegyre. A helyszínválasztás adta magát Elmesélte, hogy több helyszínt is megnéztek a környéken, de a legalkalmasabbnak a két Somlyó hegye közötti Nyerget találták, s a nép amúgy is szent helyként tiszteli a helyet, no meg minden búcsújáróhely mellett van egy szent hegy. A kilencvenegyedik évében járó szerzetes beszámolt arról is, hogy már egy évvel korábban szerették volna új helyszínen tartani a búcsús szentmisét, hogy minden zarándok részesülhessen benne, de akkor nem kapták meg Bálint Lajos akkori érsek beleegyezését. – 1993-ban aztán megkaptuk az engedélyt – mondja József atya. – Albert atyával kimentünk, megnéztük a helyet, megépítettünk egy kalibaszerű oltárt, ami aztán évekig állt, később építették a mostani Hármashalom-oltárt. Egyre gyarapodott a segítők száma József atya kiemelte a zarándoktömeg irányításához a gimnázium tanáraitól kapott segítséget, azt, hogy első perctől melléjük állt Borsodi László tanár és néhai kollégája, az évekig a bemondó szerepét ellátó Miklós József. Körülöttük alakult ki „a karszalagos rendezőknek a rendje”, akik „előre kevesen voltak, de mind többen lettek”. Eleinte mintegy harminc önkéntes munkáját vették igénybe, manapság mintegy százhúszan vannak, biztosítva a búcsú zavartalan lefolyását. – Azt kérdezte valaki, mit tudtok csinálni, hogy ekkora tömeget rendben tartsatok? Mondom, nem csinálunk semmit – így József atya. S elmesélte, hogy a rendezőkkel mindent megbeszéltek előzetesen, kijelölték a tájegységek helyét, minden zarándokcsoportot a számára kijelölt helyre irányítottak, s mindvégig gondoskodtak arról, hogy a szentmise kezdetéig imával, információk közlésével lekössék a zarándokok figyelmét. Ő maga utoljára 2007-ben irányította a Nyeregben a szervezőmunkát, később egészségi állapota már nem engedte meg, hogy vállalja ezt a feladatot. – De az akkori társaim annyira tudták a dolgot, hogy akkor már ment minden – jegyezte meg. Nem lázadni, hanem imádkozni jöttek József atya szerint alaptalan volt azoknak az aggodalma, akik attól tartottak, hogy a szabadtéri szentmise afféle kirándulássá alakul, vagy nem az alkalomhoz megfelelően viselkednek az emberek. – Én azt mondtam a hatóságnak még a kommunista időben is, hogy ide nem lázadni jönnek a népek, hanem imádkozni – hangsúlyozta, s felelevenített egy, 1968-ban vagy 1969-ben történt esetet: – Nyugtalanság állt be a nép körében is, kiáltványokat dobáltak el itt fenn a hegyen és az utakon, és akkor a szekuritátésok, a hatósági emberek nagyon meg voltak ijedve, mert ha zendülés találna lenni ekkora tömegben, akkor őket hibáztatnák. Szó esett a zarándokok számának alakulásáról. Emlékei szerint a hatvanas-hetvenes években ezerre, kétezerre becsülték a búcsújárók számát, a rendszerváltás utáni első zarándoklaton mintegy ötven-hetven ezer ember gyűlt össze. Aztán rohamosan nőtt a mai, több százezres nagyságrendűre. Megjegyezte azonban, hogy túlzottnak tartja a félmilliós számot, a 350 ezer inkább fedi a valóságot, a nyeregben, a kegytemplomban és a téren lévők együtt adják ezt a számot. De nehéz ezt felbecsülni – jegyezte meg. Nélkülözés 1990-ig József atya számára a legemlékezetesebb pünkösdszombati búcsúnak az 1990. esztendei bizonyult, „mert akkor megpróbáltuk visszaállítani a régi rendet”. – Ez nagyon érdekes volt, mert a régi rendszer szerint 25-30, legtöbb 40-50 ember jött egy keresztaljával. Tehát pár ezer ember gyűlt össze, s ahogy érkeztek, bejöttek a kapun, elmentek a kórház felé és a Szent János-kápolnánál tértek vissza, azután mentek be a templomba, amíg befértek. Egy barát köszöntötte a búcsúra jövő híveket a Szent János-kápolna előtti kő szószékről. Kilencvenben én köszöntöttem – eleveníti fel a közel három évtizeddel ezelőtti történéseket. – Ugye, így egyeztünk meg, Albert atya rendezte a belső dolgokat, miséket, én ott köszöntöttem a búcsúsokat. Mint mondja, minden csoporthoz más-más szavakat intézett, de „a lényeg az volt: Isten megadta, hogy újra búcsúba jöhettetek, a Szűzanya vár benneteket, nagyon nélkülözött, adjátok elé neki bánatotokat, kéréseiteket, mert a Szűzanya megáld titeket”. Az idős szerzetes elégtétellel nyugtázza, hogy a búcsúk szervezése zavartalanul folyik. Személyesebb, dallamosabb hangot ütve Közben megkérdeztem azt is, hogy foglalkozik-e még zeneszerzéssel, ugyanis nevéhez fűződik az „Eljöttünk hozzád, Szűzanyánk, / hallgass meg minket, s tekints ránk. / Köszöntünk Somlyó szép csillaga, / üdvözlégy, áldott Szűzmária” kezdetű ének, emellett énekeskönyvet állított össze kántorok számára, orgonakíséretet készített Mária-énekeknek és más egyházi énekeknek. Mint mondja, első szerzeménye egy Úrangyala volt, ugyanis elsőéves teológus korában hallotta énekelni az Úrangyalát, de mifelénk akkor még nem énekelték, s mivel túl németesnek találta a dallamot, ő maga szerzett helyette másikat, amit mindmáig énekelnek. Közben megtudta, hogy a moldvai csángók is éneklik az Úrangyalát, a szerkezete ugyanaz, mint az ő szerzeményéé, csupán stílusa különbözik attól. De írt misét a Somlyói Szűz Mária tiszteletére Kájoni hagyományából merítkezve, „a kántor énekelgeti néha”, s megírta a már említett Mária-köszöntőt. – Amikor János atyával Lourdes-ban voltunk, hallottam, hogy énekelték Ave, ave, ave Maria-t amit itthonról ismertem, magyarul énekelgették, de ott a nagy tömeg énekelte, s olyan szép volt, hogy gondoltam, hazamegyünk, s a Somlyói Mária tiszteletére én is írok egyet – emlékszik József atya. Megírta az éneket, majd egy ideig nem foglalkozott vele. Később, az első szombati körmenetek alkalmával énekelgették kétszakaszonként a rózsafüzér tizedei között. „S úgy bevették, el se lehet hagyni!” – nyugtázza elégtétellel. Az már szerénységével függ össze, hogy hosszú ideig a kiadványokban nem szerepelt szerzőként, neve helyett az írta: „a nép ajkáról”. József atya már gyermekkorában megszerette a zenét. Hegedült, többnyire népdalokat játszott, s a hangszer elkísérte a tanítóképzőbe is, csak akkor hagyta otthon, amikor belépett a Ferenc-rendbe. Ekkor az orgona iránt kezdett érdeklődni, „barátfióka”-ként már egy misét végig tudott orgonálni. Együtt szolgált Boros Valér testvérrel, aki remek orgonista és karvezető volt, nagyon sokat tanult tőle. Teológiai tanulmányait azonban az intézet államosítása és a rendtagok üldöztetése miatt négy évig kénytelen volt megszakítani, közben munkaszolgálatos katona is volt, s tanulmányait a dési lágerben, titokban folytatta. Itt is együtt volt Valér testvérrel, tanulmányai mellett az orgona titkaiban is elmélyült. Két évig Zágonban szolgált, majd Csíksomlyóra került 1969-ben, itt is sok időt töltött az orgona mellett. – Úgy nekifeküdtem, gondoltam, jól begyakorlom magam és nagy műveket fogok játszani. Aztán rájöttem, hogy nem tudok, mert merevek az ujjaim és a lábaim… Akkor úgy történt, hogy 15 évig kántorkodtam – mondja József atya, megjegyezve, hogy őt követte Bartalis Mária, akit 2000-ben váltott a jelenlegi kántor. József atya élete mintegy fél évszázada szorosan összefonódik a csíksomlyói kegyhellyel. Hosszú szolgálata alatt nagy történések részese, tanúja lehetett. A búcsús szentmise helyszínének negyed századdal ezelőtti megváltoztatása is immár történelem.