Amikor megszülettem, édesanyám azt akarta, különleges legyek, ezért van két e betű a nevemben – mondja örök mosolyával az ifjú hölgy. Románul, magyarul és angolul is beszélgethetnénk, nem akadna fenn a nyelvváltáson. Édesanyja román anyanyelvű, édesapja románul jól beszélő magyar, aki lányát már kiskorában az angolra is megtanította. Andreea munkahelye a csíksomlyói Jakab Antal Ház, a Gyulafehérvári Caritas alkalmazottja ő számos fogyatékkal élő társával együtt. Egy génmutációból adódóan achondroplasiás, a kisemberek körébe tartozik. Hozzávetőleg minden 25 ezredik ember születik így.
– Amikor édesanyám várandós volt velem, 1996-ban, az orvostudomány még nem volt annyira fejlett, hogy mag­zati korban észrevegyék a rendellenességemet. Hét hónapos koromban szinte elveszített, így kórházba kerültünk. Világra jövetelem másnapján, amikor az asszisztensnő kivett a pólyából, észrevette, hogy kezeim, lábaim rövidebbek. Anyukám a mosdóban volt, mire visszaért, én már nem voltam a kórteremben, elvittek az orvosok. Akkortól kezdődött a kálvária – kezd bele történetébe Andreea. A szülők és nagyszülők orvostól orvosig vitték a kisbabát. Egybecsengett a válasz: Andreea kisnövésű.

 
Egy arasszal több vagy kevesebb

Hatéves lehetett, napközibe járt, amikor egyszer kérdéssel érkezett haza szüleihez: miért van az, hogy csoporttársai nőnek, ő pedig nem? Ekkor mondták el neki, hogy milyen rendellenességgel született, és azt is, hogy az egyetlen lehetséges gyógymódról ő dönthet. 
– Egyféle műtéti lehetőség lett volna: karjaimba, majd később lábaimba csavaros szerkezetet tesznek. Egyszer az egyik karomba helyezik be, hat hónapon át mindennap egy-egy millimétert kell csavarni, így hosszítani a csontokat, majd jöhetett volna a másik karom, a lábaim... Azt mondták, ezt a műtéti beavatkozást 15 éves korig bármikor el lehet végezni, ezért várták meg szüleim, hogy nőjek, dönthessek. A műtétre egyből nemet mondtam, mert átgondoltam, mennyi szenvedéssel fog járni. Lehet, jó lett volna, de akkor is 1,50 lehettem volna maximum, és én azt gondoltam, az a húsz centiméter nem éri meg.
Azóta fejlődött a tudomány, már vannak Amerikában gyártott, növekedésserkentő injekciók. Igaz, drágák, a biztosítópénztár sem támogatja, de nem ez az elutasítás oka. Andreea hiszi: „Ha valamiből keveset ad a Jóisten, valami másból többet kapok tőle.” Optimizmusát szülei nevelték belé. 
– A szüleim normálisan neveltek fel, azt mondták, ez nem egy nagy akadály az életben, hála istennek, más baj nincs. Csak ennyi gond legyen! Ez volt az álláspontjuk, és ezt erősítették bennem. Nekik köszönhetem, hogy én normálisnak tartom magam. Képes vagy, meg tudod csinálni – ezt hallottam mindig tőlük, és igazuk van. Otthon főzök, takarítok, dolgozni járok, még az egyedül élést is kipróbáltam.
Az egészséges szemléletnek több pillére is van: Andreea vallásos, még kiskorától, amikor nagymamájával rendszeresen járt templomba. Számított az is, hogy szülei nem íratták speciális iskolába, „így nyitott szemmel, nyitott szívvel” kereste helyét a világban.
– Mikor kicsi voltam, orvos akartam lenni. Sokat jártunk orvosokhoz, és jó doktorokkal találkoztam. Aztán rájöttem, hogy én nem szeretem annyira a biológiát, kémiát, fizikát. Végül az Octavian Goga Gimnáziumban társadalomtudományt tanultam, szeretem a történelmet, akárcsak édesanyám. A továbbtanulásnál a pszichopedagógia merült fel, mert unokatestvéreim neveléséből szívesen vettem ki a részemet. De nem oda vitt az élet. 19 éves koromban játszóházban kezdtem dolgozni. Hat évig voltam gyermekekkel... Az álmom bevált. A gyermekek gyakran kérdezgettek: miért vagy te kisebb? Meséltem nekik, hogy vannak az emberek között 1,90-esek és vannak 1,30-asok is, mint én, de nem az a lényeg, hány centisek vagyunk, hanem hogy mit érzünk idebent, hogy mekkora a szívünk, mert attól vagyunk nagyok.
 
Abban segít, hogy mindenki feltalálja magát

A játszóház bezárt, Andreea munka nélkül maradt. Zálogházban dolgozó édesanyjához társult, dolgozni járt vele, kitanulta a zálogházas teendőket. Úgy érezte azonban, hogy ez a pálya nem neki való. 
– 2023-ban volt egy nagy tüdőgyulladásom. Amikor teljesen helyrejöttem, azt mondtam, jó, akkor most valamit elkezdek. Szüleim tudta nélkül elindultam munkát keresni. Ajánlottak takarítói munkát, tudtam, az 1,30-cal nem fogok sok pókhálót leszedni. Aztán a Caritashoz jöttem állásinterjúra. Most is emlékszem, az első asztalhoz ültünk le, és az igazgató kávéval kínált. Az elején a recepción kaptam helyet. Egy hét után elmondtam: én a recepción nem találom fel magam, de jó vagyok fordításban, nagyon jól megy a román és az angol is. Gyurka rugalmas volt, átvitt egy irodába, bemutatott a kommunikációs kolléganőmnek, és máris új beosztásba kerültem. Ezt csodálom Gyurkában, és nagyon hálás vagyok érte, mert abban segít, hogy mindenki feltalálja magát, mindenki arra a helyre kerüljön, ahol jól van. Megtaláltam a helyemet. Becsülöm Gyurkában, hogy nagyon sok sérültet alkalmazott, és mindenkinek próbálja a helyét megtalálni. Megbecsülnek itt minket, sérülteket.
Ha a Caritasnál Gyurkát emlegetik, akkor az egyik ágazati igazgatóra, Péter Györgyre gondolnak. Ő az, aki fontosnak tartja, hogy a fogyatékkal élőknek munkahelyük legyen. 
– 2015-ben, amikor a Jakab Antal Ház szervezését elvállaltam, az volt az elsődleges cél, hogy a lelakott épületet rendbe hozzuk. A „hardver” volt az első, aztán kezdtünk gondolkozni a „szoftveren”, azon, ami működteti. Indulásból már az volt a célom, hogy az egész intézménynek szociális arculatot adjunk, hátrányos helyzetűeknek biztosítsunk munkalehetőséget. Még mielőtt védett egységgé minősíttettük volna, már voltak hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő vagy roma nemzetiségű munkatársaink – mondja.
A védett egységgé nyilvánításhoz még törvénymódosítást is kellett eszközölni, ennek volt az igazgató a mozgatórugója.
– Az az én elképzelésem, hogy ha lehetőségem van, és valami olyant tehetek, amit más nem tesz meg, akkor nagyon szívesen, sőt vállalom az úttörő szerepet is – fogalmaz Péter György, akinek munkatársai között a Jakab Antal Házban jelenleg 28 fogyatékkal élő személy van. Andreea egy közülük.

 
Elvárások és elengedések

– Nincs hátránya a 130 centinek, mert ha akarjuk, meg tudunk mindent oldani ekkorán is. Előnye viszont van: arra késztet, hogy erősebbek legyünk. Például amikor múlt nyáron külön költöztem a szüleimtől, az új lakásban a kapcsolók magasan voltak. Nem értem fel, de ha kezembe vettem a telefonom, annak végével pont elértem a kapcsolót. Magas volt hozzám képest a kályha is, de felmásztam a kicsi létrámra, s tudtam főzni. Én azt mondom, ha valamit nagyon akarok, azt meg tudom oldani.
Az ifjú hölgy számára sokat jelent a megbecsülés, értékességét támasztja alá. 
– Bántást, sértést hordoztam. Elengedtem. Az 1–8. osztályban nagyon sokat bántottak, felnőttek diszkrimináltak. Frusztrált az is, hogy megbámultak. Most már bámulhatnak, nem érdekel, beteszem a fülhallgatót, és zenét hallgatok, kikapcsolom a külső hangokat – beszél megküzdési stratégiájáról, de arról is, hogy nem minden sorstársa tudott túllépni a másságán. – Volt egy kisnövésű fiú, egyidősök voltunk, jó barátok. Sajnos ő nem tudta elengedni a sérültségét. Végzetes gesztust követett el. Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy bár éreztem, hogy valami baj van vele, fel kellene keressem, mégsem hívtam fel. Másnap valakitől megtudtam, hogy meghalt. Halálát még nem tudtam feldolgozni. Azt viszont megtanultam, hogy ha azt érzem, valakivel valami nem stimmel, nem halogatom a megkeresését. Megérzem, ha valakivel baj van azok közül, akik közel állnak a szívemhez. Nincs sok ilyen ember, de ők nagyon fontosak nekem.
Témát váltottunk a beszél- getésben, egy állásinterjút szimuláltunk. Eljátszottunk a gondolattal, hogy Andreea mun­kahelyváltásra készül, és az állás­ajánlónak elmondja, melyek az ő feltételei, elvárásai. 
– Amit nem tudok elfogadni, az a diszkrimináció. A termetem miatt ne részesítsenek se negatív, se pozitív megkülönböztetésben. Ne használjanak ki, fogadjanak el engem úgy, ahogy vagyok, és én a munkámba szívem-lelkem beleteszem. Ismerjenek meg engem mint embert. Mert hogyha megismernek, meglátják, többre vagyok képes, és nem hagyom magam. Soha. A kérem szépen és a köszönöm szépen számomra nagy szavak. Ha lehet, ne sajnáljanak. Úgysem veszem fel. Magamat sem sajnálom. Nem kell, mert képes vagyok bármire. Csak akarnom kell. Mások sajnálata engem nem motivál – mondja, miközben sorstársai nevében is szól. A fogyatékkal élők kéretlenül kapják a sajnálatot, akárcsak a „megkülönböztetett bánásmódot”. Péter Györgyről például az hírlik, hogy „tud a sérültek nyelvén beszélni”, megtalálja velük a közös hangot. Mi a titka? 
– Én egyszerűen úgy viszonyulok hozzájuk, mint az összes többi munkatársamhoz. Benne van az emberben, társadalmi minta alapján, hogy ha ő más, akkor másként kell hozzá viszonyulni. Én nem kezelem másként csak amiatt, hogy ő valamiben más. Mert mindannyian mások vagyunk... Csak van, akin látszik, van, akin nem.

Szerre, nem egyszerre

A Jakab Antal Házban folyamatosan nő a fogyatékkal élő kollégák száma. Együtt keresik, a jelentkező hol tudna hasznos lenni a szervezet számára, önbecsülése végett is.
– Ez egy folyamatos keresés, és mindig jönnek újabbak. Nemrég egy hölgy ügyében kerestek meg, neki lakhatásra volt szüksége, én ajánlottam munkát is, mert ugye, az albérletet fizetni kell. Sok olyan kollégának, akinek nincs családja, a lakhatásáról is gondoskodunk, támogatjuk, mert tudjuk, hol vannak olcsóbb tömbházlakások – mondja az igazgató, aki örömmel nyugtázza, hogy a kollégák hozzászoktak a „más” munkatársakhoz. Az elfogadás határait feszegeti Péter György tudatos stratégiájával: – A duális képzés keretében nálunk gyakorlatoznak a Kájoni János középiskola vendéglátóipari osztályai. Ezek a diákok szintén megtanulják, hogy azok az emberek, akik bizonyos területen hátránnyal vannak, más területen hasznosan, versenyképesen tudják elvégezni a feladatukat. És ez fontos társadalmi szempontból. Visszük az időseknek a meleg ételt, ami itt készül a ház konyháján. Egyikük, mivel olvasta a sajtóban, rákérdez: fogyatékosok főzik az ételt? S akkor meg lehet enni? Addig elégedett volt a finom ebéddel, de mihelyt megtudta, hogy fogyatékkal élők is részt vesznek az elkészítésében, megkérdőjelezte, hogy jó-e az étel. A most nálunk tanuló fiatalok időben meglátják, hogyan készülnek az ételek, és ebben milyen jól részt tudnak venni a fogyatékkal élők. Pár évfolyam után már csak ritkán találkozunk ilyen kérdéssel. Egyből nem lehet megváltoztatni a társadalmat. De a társadalom emberekből tevődik össze, és az embereket szerre lehet más szemléletre rávezetni.
Jó lenne ez végszónak, de nyitva maradna egy kérdés: miért is költözött haza szüleihez Andreea? Nem bírta? Nem tud megélni egyedül? Dehogynem! Csak éppen más tervei vannak: 
– Egy életem van, utazni akarok, látni a világot. Nem közköltségre akarom költeni a pénzemet, hanem utazásra. Fiatal vagyok, független. Szeretném látni Rómát, de a listámon ott van New York is... Mindkét helyen vannak rokonaim, a szállásom el van intézve – tervez céltudatosan, olyannyira, hogy íróasztalán van egy befőttesüveg, tele jó gondolatokkal. A színes papírcetlik egyikén az utazás vágya áll, egy másikon talán a család. Úgy tervezi, hogy normális családja lesz, hisz ő is normálisnak tartja magát, és születik két gyermekük, egy fiú és egy lány. 
– Ha a Jóisten adja, én fogadom. Ha nem lesz sajátom, lehet, az árvaházból veszek ki gyermeket. Megmentek egy lelket.