Csíkszereda, szürke, hideg reggel, szemerkélő eső. Nagyvárad, szikrázó, bőr alá bújó jeges holdsugár. Na, de ne szaladjunk ennyire előre. A taxi leparkol a szeredai vonatállomás előtt. Kiszállok, elindulok a jegypénztár irányába. Reménykedem a kényelmes, modern vasút nyújtotta utazásban, hisz mégiscsak 21. századot írunk, de hamar ráébredek, hogy a valóság messze leledzik az elvárásoktól.
Megkopott vasútállomás, súlyos, csikorgó vas­ajtó, lerobbant, barátságtalan váróterem, ütött-kopott, foghíjas padsorok, mogorva kiszolgálás. A huzat elől esélytelen elbújni, legfeljebb az épület legbelsőbb zugában, ahol ezer esztendő dohos szaga rekedt meg, de legalább két évszázadé biztosan. Az orrod egyből tiltakozik ellene, így inkább álmosan kicammogsz a hideg peronra várakozni, aminek egy hozadéka van csak: a csípős szél nyomban elűzi az álmot. 
A peronon állva várakozom. A hideg szél időnként végigsöpör a vágányokon, felkavarva a szemetet, majd odébb lerakja, miként a vadnyugati szél az ördögszekeret. A vonat begördül a pályaudvarra, és már az első pillantásra érzem, nem lesz ez egy sima út. A rozsdás, kopott kocsik mintha az előző század világháborús éveiből léptek volna elő. Belső tereik fakók, a műbőr-, műanyag- és szövet­ülések szakadtak, a világítás halványan vibrál az elavult lámpáktól. 

Indulásra várva az idő végtelensége telepedik a szerelvényre. A hangosbemondó késésekről és technikai problémákról tájékoztat minket. A mega­fon recsegő szófoszlányain alig lehet kiigazodni, de a feszültség és a türelmetlenség mindenkiben ott motoszkál. A hosszú várakozás során a folyosóra szorult utasok között közös panaszok fundamentumán barátságok szövődnek. A szürkeség az idővel együtt nyúlik. Mintha minden a 19. században épült vasúti épülethez igazodott volna. Időutazás?
Amikor végre útnak indulunk, a döcögő régi kocsik nyikorogva veszik az akadályokat, mintha mindennapjaik része lenne a küzdelem a sínekkel, főleg a Maros völgyében. Az ablakok recsegve önműködően lengedeznek, a cúg pedig az apró repedéseken préseli be magát, mintha meg akarna fagyasztani kínjában.
Az órák telnek, és a vonat, ha lassan is, de biztosan halad előre az ismeretlen-ismerős tájakon. A reggeli ködben és a délutáni napsütésben váltjuk a vidékeket, miközben az idő lassan elfelejti, hogy miért is kellene repülnie. Az állandó késések és a megállások próbára teszik a türelmet, és egyre többen kezdik ingerülten nézegetni az órájukat. Hiába. Az utazás során egyre inkább úgy érzi az ember, mintha egy időutazásba csöppent volna. A modern világ kényelme lassan elhalványul, helyét a régi idők hangulata és megpróbáltatásai veszik át. A vasparipák romantikus hőskora kezd valóra válni előttem, átélhetem azt, amit nagyapáink éltek meg egykoron.
Mikor végre megérkezem Nagyváradra, a nap már lenyugodott, és a város fényei földi csillagokként világítják be a Pece-parti éjszakát. A vonatok zötyögésére és a sínek nyikorgására a dobhártya még táncolgat, de a peronon állva a kifáradt utasok mosolya feledteti a mozdonykürtös napot. Fellélegezve fütyülünk rá: megérkeztünk, végre! Talán nem a várt utazás hullott az ölembe, de egyfajta kaland mégis lett belőle. A 21. század bemutatta a 19.-et, megőrizve a múlt szellemiségét. De jó ez nekünk? Biztos meglennénk a jelen kényszerű múltidézése nélkül is. Haladva a korral.