– Honnan jön a fényképezés iránti szeretete?

– Anyukámtól. Még kisiskolás voltam, amikor ajándékba kapott egy fényképezőgépet, amivel főként otthon, a ház körül, családi eseményeken fotózott. Kiskoromban nem szívesen adta kölcsön nekem, de segített elsajátítani a fényképezés alapjait, később pedig továbbra is érdekelt a téma, így egyre jobban kezdtem érteni hozzá, internetről szedtem össze a tudnivalókat.

– Autodidakta módon vagy tanfolyamon tanult fotózni?

– Is-is. Autodidakta módon kezdtem, száz vagy ezer órában lehet mérni a megtekintett videókat. Valamit megnéztem, kimentem, megpróbáltam. Ha nem sikerült, visszaültem, megnéztem újra, aztán másnap újra és újra, amíg sikerült. Később elvégeztem egy fotósképzést a KALOT Egyesületnél, amivel elsősorban nem a tanulás volt a célom – hiszen a tudás nagyjából nyolcvan százaléka már megvolt –, hanem a kapcsolatépítés és az, hogy legyen hivatalos papírom erről, tudjak céget indítani. Ez azóta kicsit pihenőpályán van.

– A fényképezés hobbi vagy munka az ön számára? Ha hobbi, mivel foglalkozik mellette?

– Többnyire hobbi, nem ez a megélhetési forrásom, de előfordul, hogy munka. Felkértek például a Running Festival Csíkszereda fotózására, de olykor vállalom esküvők, keresztelők vagy más események fotózását is. Főállásban jelenleg masszőrként dolgozom, de voltam már eladási ügynök is. Utóbbiban kifejezetten szerettem, hogy gyakran jártam új tájakon, vittem magammal a fényképezőgépem is, és ha valami megragadta a figyelmem, megálltam, lefotóztam.

– Képei alapján a fotózás több területén is kipróbálta már magát, leginkább a táj- és természetfotózás áll közel önhöz. Mit fényképez legszívesebben?

– Tájfotózás alatt nemcsak a természetet, hanem a minket körülvevő környezetet is értem: szeretek épületeket fotózni, akár eredeti, romos vagy restaurált állapotban. Tetszenek a pompás épületek, például a szinajai Peleș-kastély, de egy viskónak a mező közepén vagy a romoknak is megvan a maguk hangulata, melyek köddel vagy beszűrődő napsütéssel érdekes hatást és érzéseket tudnak kelteni. Ezt igazából azért kezdtem el, mert a tájtól nem kell engedélyt kérjek, hogy lefényképezhessem, megmutathassam másoknak, akár a közösségi oldalaimon közzétehessem. Ellenben olyan előfordult már, hogy az utcán visszafordult valaki és kérdőre vont, hogy miért fényképeztem le. Persze utána megbeszéltük, de ez ingoványos talaj. Szerintem az igazi kihívás az éjszakai fotózásnál kezdődik. Ott nemcsak kreativitás, kitartás, de profi felszerelés és türelem is szükséges, ugyanis több összetevős, és az időjárási viszonyokhoz is kell alakítani. Az eseményfotózást – ami egészen más tematika, mint egy táj vagy sportesemény fotózása – nagyjából két éve kezdtem el. Élvezem, ugyanakkor nagy felelősség is, mert rengeteg megismételhetetlen pillanatból áll.

– Első egyéni fotókiállítása a Bennünk élő Székelyföld címet viseli, mely kapcsán ön azt vallja: szeretné, ha a fotók által minél többen kívánnák megismerni és továbbadni ezeket a csodákat, az erdélyi tájakat. Mit jelent az ön számára Székelyföld? Van kedvenc helye?

– Szerintem mindenki úgy van vele, hogy mivel a saját környezetét jól ismeri, kevésbé lát meg benne új lehetőségeket, és ez részben rám is jellemző, ezért szeretnék inkább felfedezni dolgokat. A kör­nyezetemből a Csíkszenttamás melletti Csonkatornyot, a Madarasi-Hargitát, a Szellő-tetőt, a Gyimesek meredek dombjait, a Szent Anna- és Gyilkos-tót, a Békás-szorost emelném ki, ezek télen-nyáron látványos helyszínek. Csodás térségben élünk, rengeteg szép hely és lehetőség van itt. De ugyanez igaz országos szinten is: nagyon érdekel Temesvár környéke, Moldva, Máramaros, Bukarest, így jövőbeli terv ezek felfedezése.

– Hogyan készült a fényképeiből kiállítás? Tervez még továbbiakat a jövőben?

– A kiállítás nem az én ötletem volt, sőt először el sem akartam fogadni a felkérést, mert úgy gondolom, hogy vannak fotósok, akik jobban meglátnak részleteket, mint én. A tárlatot a Székelyföld Napok keretében állították ki a Kájoni János Megyei Könyvtár Cseke Gábor konferenciatermében. Anyukám ott dolgozik, és a kollégái ötlete volt, hogy kérjenek fel a kiállításra. Végül addig győzködtek otthon, míg beleegyeztem, aztán 3-4 terrabyte-nyi adat átnézése után, egy volt oktatóm segítségével kiválasztottam negyven fotót, így született meg a végleges tárlat. Ekkor már én is kicsit magabiztosabb voltam, persze rendre jött az ön-megkérdőjelezés, hogy vajon elég jó lesz-e a kiállítás anyaga. Utólag visszatekintve szerintem jó lett. Örülnék neki, ha a későbbiekben lenne még lehetőségem kiállítást szervezni, ezért igyekszem jobban figyelni a legapróbb részletekre is, céltudatosabb lenni, hogy szintet tudjak lépni, látszódjon a fejlődés – akár minőségben, akár a téma összefüggőségében.
– Kik azok a fotóművészek, akiknek a stílusával leginkább azonosulni tud?

– Szerintem mindenkitől lehet tanulni. A kiállításomhoz is kértem segítséget, szívesen fogadok meglátásokat, tanácsokat. Nagyon kedvelem Baliga Ágoston fényképeit, mert szép pillanatokat kap el, részleteket, melyekben lehet látni az egészet, de sokat köszönhetek Borviz Attilának, Pataki Hajnalnak, Darvas Rezsőnek, Csóti Bélának és a többi Prisma Fotóklub-tagnak is. Nem mind természetfotósok, van, aki inkább portrézik vagy street fotókat készít, de ezekből mind le lehet szűrni magunknak valamit. Ami kifejezetten jólesik, hogy több fotós ismerősöm is mondta már, hogy ők is tudnak tanulni tőlem.

– A jövőt tekintve milyen irányt tűzött ki magának a fotózást illetően? Megmarad hobbiszinten, vagy próbál olyan területen dolgozni, ahol kamatoztathatja a fotózás iránti szeretetét?

– Ha a főállásommal kapcsolatos terveim úgy sikerülnek, ahogy elképzeltem, több szabadidőm marad a fotózásra is. Ebben az esetben idővel több eseményfotózást is tudok majd vállalni. Mindenképp szeretném továbbfejleszteni magam, akár egyéb képzésekkel vagy csoportos fotózásokkal.