Közeleg a szerelmesek napja, a Bálint-nap, ilyenkor valahogy hangsúlyosabbá válik, hogy szeressünk és szeretve legyünk. De mi is a szerelem valójában? Az értelmező szótár szerint a szerelem mély és erős társas érzelem, amely főleg a szeretett személy iránti vágyakozásban, a hozzá való ragaszkodásban, az ő eszményítésében és az érte való odaadásban nyilvánul meg. Gondolom, nem nagyon kell ezt részletezni, hiszen alig akad köztünk olyan, aki ne tapasztalta volna meg élete során azt a páratlan érzést, amely megannyi írót, költőt, művészt késztetett alkotásra, és született megszámlálhatatlan remekmű ezen érzelem jegyében.

Nemrég a budapesti Nemzeti Színházban volt lehetőségem részt venni néhány előadáson. Az egyik darab éppen a szerelemmel volt kapcsolatos. Előre izgultam, hogy mit fogunk majd látni, és mennyire nyeri el a tetszésemet, mert bevallom, nem nagyon rajongok a kortárs darabokért. Egyáltalán nem értek egyet azzal a kijelentéssel, hogy minden darabot kortárssá kell tenni, hogy fogyaszthatóbbá váljon a mai közönség számára. Úgy gondolom – bár lehet, sokan nem értenek egyet velem –, hogy egy darabot a szerzők nem azért alkottak meg, hogy az évekkel, évtizedekkel vagy akár évszázadokkal későbbi változata köszönőviszonyban se legyen az eredetivel. Azért járunk színházba, hogy feltöltődjünk, kikapcsolódjunk, elgondolkodjunk, és az sem feltétlenül bűn, ha jól szórakozunk közben.
Az előadás címe: Ők tudják, mi a szerelem. Annyit tudtam róla elöljáróban, hogy nem egy mai darab, hiszen eredetileg Hubay Miklós (1918–2011) Tolnay Klárinak és Sinkovits Imrének írta 1959-ben, amit a két nagy művész több évtizeden át játszott. Az általunk látott darabot Rátóti Zoltán rendezte, és olyan nagyszerű művészek vitték színpadra, mint Blaskó Péter vagy Udvaros Dorottya – csak hogy a főszereplőket említsem. 
A történet 1864-ben, a franciaországi Lyonban játszódik, és bizony minden elképzelésünket fölülmúlta: korhű ruhákban, megfelelő díszlettel, de modern hang- és fénytechnikával ötvözve mutatták be, és a drámai jeleneteket meg a humort sem nélkülözték. Egyik percben nevettünk, a másikban pedig már a könnyeinkkel küszködtünk. Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző története arra világított rá, hogy vannak, akik még életük alkonyán sem mondanak le vágyaikról. A főszereplő ötven év után kereste fel gyermekkori szerelmét, a tisztes kispolgári életet élő nagymamát, azzal a szándékkal, hogy megszöktesse családjától. A találkozó során felidézték az ifjúkori szenvedélyt, amit korábban a társadalmi normákhoz igazodva mélyen eltemettek magukban.
A cselekmény időtálló kérdést vet fel: létezik-e örök szerelem? Tanulsága az, hogy sosem késő megállítani az időt, mert a szerelem kortalanul ott él mindenkiben, csak bátorság kell megélni azt.