Mindenkinek saját tiszte és joga eldönteni, hogy mekkora figyelmet szentel a folyamatos globális értékvesztésnek, ahogy az is, hogy mit tesz ellene. Nyilván ez a perma­nens leépülés vagy visszafejlődés nem egy adott területen mutatkozik meg, és a történelem talaján sem most kezdett burjánzani. Kezdődött a művészet neo-, poszt-, metaátalakulásával, bekebelezi a színházat, irodalmat, új, eddig primitív harácsolásnak tartott műfajokat testesít meg, hivatkozva kutatásra, keresgélésre és a folyamatos megújulás létjogosultságára. Utóbbiak pedig elég meggyő­ző érvek tudnak lenni, még akkor is, ha az alkotó egy lapra nyomtatott vakolókanállal demonstrálja a házépítést.
A jelenség a társas kapcsolatokat is jelentősen hígabbá teszi, legyen szó rokonokról, barátokról, sőt saját gyerekeinkről is – itt a szerző nem arra gondol, hogy vissza kell hozni divatba a kukoricafosztást. A leépüléssel felvenni a harcot nem kis nehézség, ahogyan az sem, hogy gyermekeinknek megfelelően tudjuk megszűrni a minden ingerküszöböt meghaladó adathalmazt, aminek túlzó többsége inkább háztartási hulladék, mint szemrevaló kínálat – itt el is jutunk a rajzfilmekhez.

Nem kis mérföldkő volt a magyar rajzfilmgyártás történetében, amikor 1981-ben megjelent a Jankovics Marcell rajzolta Fehérlófia, amiről állíthatom, hogy méltán a rajzfilmvilág egyik legjobban sikerült alkotása. Metaforikus képei, mozgalmas világa, valamint az a jelkép- és eszköztár, amivel bravúrosan kápráztatja el a nézőt, igazi művészeti alkotássá emeli. Nem beszélve a szuggesztív látványáról, ami még a legmakacsabb felnőtteket is megbabonázza. A lassan két éve meghalt művész munkássága örökségünkként munkálkodik tovább, a fent említett jegyeket: a Magyar népmesék, Mátyás király rajzfilmek, a Rege a csodaszarvasról, a János vitéz, Az ember tragédiája és a posztumusz megjelent Toldi is hordozza.
Nosztalgikus és szívmelengető érzés hagyományaink és ismert mitológiai történeteink újrafelfedezése, főleg mikor az új generáció hozzánk hasonlóan szemléli ezeket az alkotásokat. A magyar rajzfilmgyártásnak is volt egyszer egy aranykora, mint a reneszánsz, ami megtöri a középkor sötétségét, csak ez a szocializmus egykori lágyabb-agresszívebb magatartásával tette ugyanezt. Ternovszky Béla Macskafogója, Bálint Ágnes buboréknadrágú pókja, Romhányi és Nepp Mézga családja és Csőrmesterrel iszogató Dr. Bubója egy olyan világot teremtettek – elsősorban magyar anyanyelvű gyerekeknek –, melyben titkon el vannak rejtve az élet varázslatosságának kulcsai. Ezeket felnőttszemmel már kevésbé észleljük, hiszen korántsem vagyunk annyira érzékenyek, mint a gyermekek, ám a legtöbb szülő – legalábbis akiket én ismerek – a magyar rajzfilmekhez csak jó emlékekkel kötődik. 
Hogy abban a társadalomban, ahol 68 különböző gender és számos más szexuális beállítottság felbukkanásáról naponta számolnak be a médiában, van-e létjogosultsága a csillámpóni-nindzsás rajzfilmeknek, valóban politikai korrektség kérdése? Bizonyára lesz olvasó, aki szűrni ezután is csak a húslevest fogja, hiszen az egyrészt kényelmesebb és sokkal egyszerűbb. Mindenesetre én meg fogom kérdezni a Főkukacot, hogy mit gondol erről, és talán a nagy horgászszal is fogok egy termetes pontyot.