Reggel van. Szól az ébresztő, csörög a vekker, kukorékol a kakas. 
Ébredezem. Zavarnak a nap függöny mögül kukucskáló sugarai. Kellene még egy kis csendesség, fény és zaj nélkül. Kikecmergek a jó meleg ágyból. Sikálom, suvickolom, megmosom a fogam. Tisztálkodom. Lecsutakolom magam. Ledörzsölöm bőrömről az izzadságot, megszabadítom tőle magam. Felfrissülök, üdítő vagyok, tettre késznek érzem magam. 
Feltöltözöm. Magamra aggatok néhány gúnyát, kiválasztom, ami a hangulatomhoz illik. Most nem túl színes, mondhatni, fakó, monoton, szürke, mint egy kisegér – lehet, hogy unalmas vagy nyanyás, de semmiképp se üdítő, pozitív, előremutató. Ejh, ilyen a nap, amikor szemerkél, csepereg, majd zuhog az eső, borút sugallnak a felhők, komor, békétlen a világ, s a hangulat ragadós, netán fertőző.
Érzem is, amikor elindulok. Cammogok, pedig máskor gyorsan szoktam szedni a lábaimat, csapatok, igyekszem, rohanok. Dolgozni kell, a munka nemesít, a pénz ugyan nem boldogít, de nem baj, ha van mit a tejbe aprítani (laktózérzékenyeknek teába, főzetbe). 

Ismerősökkel találkozom útközben. Némelyikük fel van dobva, harsogó, vidám, élvezi a percet. Sok a mondanivalója, be nem áll a szája, nagydumás. Másik épp csak int, nincs szó, csak testbeszéd, tudom, hogy szép napot kíván. Tele van a hócipője, zárkózott, magába forduló.
Dolgozni kell, teljesíteni. A munka nemesít, aki nem dolgozik, ne is egyék. Legyen mennyiség, legyen minőség, egyik se a másik kárára. Legyen sokatmondó, színes, gazdag szóhasználat, legyen felismerhető a vidék szava. Legyen ízes, ahogy a felmenőink szoktak beszélni. De semmiképp se legyen sértő, se a felmenőkre, se a mai utódokra. Nem mondhatjuk, hogy milyen nemzetiség, mert sértő, hiába érti mindenki. Ha ölt, rabolt, zúzott, tört, arra nincsenek megfelelő szavak.
Dolgozom. Írok, pötyögök, kutakodom, kellemetlenkedem, pofátlan vagyok, nem nagyreményű, s némileg hiszékeny. Mindennap elhiszem, hogy jobbá tehetem a környezetemet, de most már látom, hogy hiába. Mert amit építenek nappal, leomlik estére, a szó pedig tényleg elszáll, s csak az írás marad – az is ki tudja, meddig.
Este van. Letettem a lantot, nem írok, esetleg olvasok. Csak szépeket. Léleküdítőt, békéset. Megnyugtatót nem lehet, látszik a holnap is, nyűgséggel, háborúval, kampánnyal.
Bódítás, átverés, biztatás, nyugtatás. Jövőépítés, hitegetés, ígéretek. Megmaradás, kinek itt, kinek ott. Meggyőzés, támogatás, értékelés, biztatás – ki mit óhajt, azt kapja mostantól egy éven át. Én csak annyit szeretnék, hogy ha elcammogok a melóba, a tudásom legjava szerint tudósítsak minden történésről. Cammogok, blattyogok, tötymörgök (a helyzet adja, felásott városon kell átjutnom mindennap). De elérek, ahová kell, s örömöm, hogy használhatom a régmúlt és a ma dialektusát, színesen, amilyen az.