Megyünk a tengerre – avagy határon innen és túl
Megyünk a tengerre! Ismerős mondat, ugye? Ha valaki ezt szűkebb hazánkban, Székelyföldön kiejti, biztosan senki sem kérdez vissza, hogy melyikre, hiszen oly egyértelmű! A tenger mifelénk a jó öreg Fekete, és a legfőbb célt még mostanában is a honi partok jelentik. Idén az egykor fényűző Neptunra látogattunk a családdal, ám nem tudtuk megállni, hogy néhány napra ne ugorjunk át a közeli Bulgáriába.
A korábbi években volt szerencsénk már mindkét országban nyaralni, általában pozitív tapasztalatokkal és az ilyenkor elvárható tengerparti élményekkel gazdagodva tértünk haza. Az idén úgy gondoltuk, ellátogatunk a román tengerpart egykori gyöngyszemére, Neptunra. Biztos, ami biztos, négy napot még lefoglaltunk a szomszédos Bulgáriában, Várna közelében. Mint kiderült, jól tettük.
A román tengerpart tulajdonképpen nem okozott csalódást. Nem vágytunk luxusra, ehhez megfelelően választottuk ki a szálláshelyünket. A szocreál szálloda minden célnak megfelelt, és a napi egy fix étkezésre sem lehetett panaszunk, a kinti medence is csak a negyedik napon zöldült be teljesen, viszont a partján parádés volt a büfé (és a büfés). A tengerpart (sajnos) szintén nem tudott meglepetéssel szolgálni, sem jobb, sem tisztább, sem rendezettebb nem volt, mint máshol/máskor. Az üdülővárosban egyszerre volt jelen a hanyagság minden formája, valamint a giccs és a luxus balkánias elegye.
A bárok, éttermek, luxusszállások mellett elhagyatott épületek, gazzal benőtt telkek váltották egymást, ám ez szemmel láthatóan senkit sem zavart. Nappal benépesültek a strandok, este pedig az utcákon hullámzott a tömeg. És ha már a part szóba került: soha, de soha nem fogom megérteni, hogy ha egy ország ilyen gazdag és változatos földrajzi adottságokkal rendelkezik, miért is nem lehet egy kicsit jobban megbecsülni a látványosságokat. Mert a tengerpart is lenyomata az egész országnak, a homokba szórt cigarettacsikkek, a vízben lebegő zacskók, az út szélén büdösödő szemét egyszerre elkeserítő és gyomorforgató.
Aki mindezek után azt gondolná, hogy csalódottan távoztunk Neptunról, téved. Alkalmazkodtunk a körülményekhez, és kihasználtuk a lehetőségeket, elvittük a gyereket dinóparkba, nagyokat ettünk, lejártuk a lábunkat, és persze fürödtünk, napoztunk, ahogy illik. Esténként felkerestük a vidámparkot, megkerestük a legfinomabb hamszit és megállapítottuk, hogy drágának drága, de azért na, mégsem 10 lej átlagosan egy sör.
Szóval jól telt, ahogy mondani szokás, ám hat nap után szedtük a sátorfánkat, azaz autóba vágtuk magunkat, és 100 kilométerrel arrébb ütöttünk tanyát. Idejekorán számítván arra, hogy a hazai part azért nem teremt luxuskörülményeket, Bulgáriában all-inclusive ellátást kértünk, és jobbacska szállodában foglaltunk helyet. Kijárt ez nekünk a román valóság után.
Nem azt mondom, hogy a különbség döbbenetes volt, meg hát nem is illene összehasonlítani a helyszíneket már csak a szállások jellegéből adódóan sem. De azt azért könnyen meg lehetett állapítani, hogy Bulgáriában komolyan gondolják az idegenforgalmat. Minden, igazán minden volt, ami szem-szájnak ingere a szállodában és a szállodán kívül is. Persze a pénzt ott is el lehetett költeni, de valahogy más érzésekkel tettük ezt. Strandoltunk, csúszdáztunk, vásárolgattunk, lófráltunk, célba lőttünk és megállapítottuk, hogy a mi kis Kelet-Közép-Európánkban is hatalmas különbségek vannak a hozzáállásban, a vendéglátásban, az igényszintekben.
Nem mondom, hogy Bulgária az etalon, hiszen ha továbbutazunk Törökországba vagy „görögbe”, újra más világban találjuk magunkat. Mégis ott motoszkál bennem a gondolat, hogy lehetne ezt másképp, szebben, jobban, ízlésesebben is csinálni. Mármint a vendéglátást. Egy kis odafigyeléssel annyi mindennek elejét lehetne venni, például annak is, hogy a turista pár nap után továbbálljon…