A nagy, világjárványt övező lezárásokat és utazási korlátozásokat megelőző utolsó napokban sikerült eljutnunk Isztambulba. Párommal izgatottan, ugyanakkor némi szorongással készülődtünk, hiszen napról napra több hír érkezett a szabad jövés-menést szabályozó rendeletek kapcsán. Ám minden aggodalom ellenére egy szép márciusi napon egyszer csak ott találtuk magunkat Isztambul történelmi belvárosának kellős közepén, egy-egy sült kukoricával a kezünkben.
Magunk is alig hittük el, hogy a szállásunkat (csaknem vaktában) olyan helyre foglaltuk, ahonnan a város legjelentősebb műemlékei csupán néhány percnyi sétára vannak. A hotel ajtaján kilépve a nevezetes egyiptomi oszlopok, szemben a Kék Mecset magasodott, balra néhány lépésnyire ott volt a történelmi múzeum, öt perc sétára a lebilincselő Hagia Szofia székesegyház, mögötte a szultáni palota, negyedóra gyaloglásra a Nagybazár.

Kedvesség és lehúzás

Ám mindezzel együtt nem vetettük bele magunkat azonnal a történelmi nevezetességek felfedezésébe. A négy nap alatt talán egyetlen mecsetbe látogattunk el, viszont hatalmas lelkesedéssel szívtunk magunkba mindent, amit Isztambul jelent(het). Jártuk az utakat, tereket, a bazárokat, felfedeztük a zenészek utcáját, a Galata-torony környékét. Megtanultuk az egyébként kitűnő tömegközlekedés folyamatát. Érdekes, hogy a bármilyen jármű használatához elengedhetetlen kártyánkat egy kedves orosz hölgytől kaptuk ajándékba.
Azóta történt néhány szörnyű dolog a világban, ám ez a gesztus feledhetetlen, akárcsak az, hogy a saját bőrünkön kellett tapasztalnunk a törökök rafináltságát, ha a turisták „lehúzásáról” van szó. Történetesen egy futballmeccsre szerettünk volna eljutni, ám önkéntes jóakarónknak hála nemhogy nem jutottunk be a megcélzott stadionba, de még egy jó kis összeggel meg is könnyebbült a pénztárcánk. Az ajándékboltban vigasztalódtunk, ám a keserű szájíz nehezen múlt, bár a hihetetlenül olcsó, valóságos népeledelnek számító halas szendvicsek (balik ekmek) azért sokat segítettek.

Hola!

Érdekes, hogy míg húsz-harminc évvel ezelőtt a magyarok nagy számban járták az isztambuli bazársor végeláthatatlan utcáit, az utóbbi időkben megcsappant a számuk. Mindezt egy magyarul egészen kiválóan beszélő ismerősünk is megerősítette, aki végtelen szeretettel emlegette Budapesten töltött éveit. Alapjában véve jó érzés volt, hogy szeretik a magyarokat, bár első körben többnyire spanyoloknak néztek bennünket, és innen is, onnan is lelkes „hola” köszöntések szálltak felénk.
Esténként török teát szürcsölgetve, a hotel személyzetének odaadó figyelmességét élvezve gondoltuk végig a nappali eseményeket, élményeket. A Magyarországnál is népesebb, Európa és Ázsia határán fekvő világváros nem rejtegette magát, ám erőnkből és időnkből csupán arra futotta első alkalommal, hogy beleszagoljunk a Boszporusz levegőjébe. Azzal az elhatározással értünk földet itthon, hogy amint lehetséges, újra ellátogatunk Isztambulba. Erre két év elteltével adódott újra lehetőségünk, méghozzá a ramadán idején.