– Több mint tíz könyvnek szerzője vagy társszerzője, amelyek mind valamilyen helytörténeti témát dolgoznak fel. Miért tartja fontosnak ezt a munkát?

– Én a felejtés ellen küzdök. Mindig szeretek a gyökerekig visszamenni, amikor valamire magyarázatot keresek, például miért áll ott az az épület, ahol áll, vagy miért olyan ma a színház vagy egy labdarúgócsapat, amilyen, és milyen út vezetett ide. Ezért azokat a történeteket, amelyek érdekelnek, lekövetem: honnan indult, hogyan fejlődött. Ezek a történetek nagyon sokat megmutatnak a város múltjából, például hogy milyen gazdasági, politikai helyzet, rendszer volt éppen akkor, mert – például ha maradunk a focinál vagy a színháznál – minden attól függött, hogy adott időszakban a város polgársága vagy a tehetősebb emberek hogyan viszonyultak a dologhoz. Nekem tulajdonképpen az a célom ezekkel a könyvekkel, hogy ismeretet terjesszek. Egyrészt az én ismereteim is fejlődnek, és amikor kiadom a kezemből, tudom, hogy a munkámat elvégeztem, az ismeretet átadtam.

– Bizonyára rengeteg kutatómunkával, gyűjtéssel jár egy-egy ilyen kiadvány megírása. Az alkotói folyamatból mit szeret leginkább?

– Éppen ezt, a kutatást. Régebb könyvtárba kellett járni, de ma már a laptopommal leülök, és Arcanum-előfizetéssel végignézem, mondjuk, az 1930-as évekbeli újságokat. Nagyon szeretek régi újságokat olvasgatni, és nemcsak a sztorik miatt, hanem a cikkek nyelvezete miatt is. Nagy élmény megtudni például egy Tompa László által írt cikkből, hogy mit gondoltak elődeink a színjátszásról! Az olvasás amúgy is a kedvenc elfoglaltságom, szabadidőmben, pihenésként is sokat olvasok.

– Akkor még érthetőbb, hogy miért lett a friss kötete címe a Szerepét adá jelesen.

– A kolozsvári Ellenzékben jelent meg 1892-ben, hogy Zenglitzky Károly játszotta András bojtárt A csikósban, és szerepét adá jelesen, azaz – ahogy ma mondanánk – jól játszott. Innen jött a cím. Egyébként a régi dolgokkal ismerkedve számos összefüggésre is rá lehet jönni, vagy akár arra, hogy nincs új a nap alatt. Az 1890-es években is vitatkoztak arról, hogy legyen-e színház, milyen legyen, vagy hogy felépült az új színházterem, de a tulajdonos nem adja oda a színészeknek, csak akkor, ha magas összeget fizetnek érte, amit ők nem tudnak megadni... Szóval száz évvel ezelőtt is hasonló dolgokon vitáztak az emberek. Ez kissé megdöbbentő is, bár úgy gondolom, hogy az emberi természet az, ami nem változik meg soha.

– Kíváncsi lettem, hogy mivel az egykori városi élet annyi történetére, szegmensére rálátott az évek során, kirajzolódott-e valamiféle sajátos udvarhelyiség az ön számára. Van ilyen?

– Persze. Udvarhely egy kisváros, nagyvárosi allűrökkel. Ez abban áll, hogy úgy teszünk, mintha nagyvárosiak lennénk, holott ha belegondolunk, a városnak mintegy 90 százaléka vidéki származású, és falusi kultúrát hozott be ide. Iskolaváros is vagyunk, de – József Attilát parafrazeálva – csak középiskolás fokon. Mindeközben megpróbáljuk eljátszani az egyetemi várost is valamilyen szinten. Most is, régebb is. Mindig tetten érhető volt egy ilyen elitizmus vagy – nem is tudom – egyfajta hamis elitizmus. Létezik ez az udvarhelyi „nagyember-kultusz” is, ez a feltétlen tisztelet, amikor az ugyanolyan gyarlóságokkal, esendőségekkel rendelkező emberekből valami miatt nagy embert „csinálunk”. Mert volt egy-két jó döntése az életben, tett valamit a csomó rossz mellett, de közben megvagyonosodott. És ez akkora tiszteletet kelt a közösségben, hogy néha érthetetlen – én ezt a megkülönböztetett tiszteletet egy kicsikét igazságtalannak tartom. Más embereket is lehetne tisztelni, hétköznapi embereket, de ők nem feltétlenül kapják meg ezt.

– A könyvei közül van kedvence?

– Ezek egy része felkérésre készült, egy másik része az én ötletem alapján. Vannak, amelyek érintettség okán közelebb állnak a szívemhez, a legutóbbi pont ilyen. Ebben családi kapcsolódás is van, a testvérem ugyanis színész (Katona László – szerk. megj.), másrészt mivel édesanyám két kolléganője is alapember volt a Népszínháznál, mi nem a plakátról tudtuk meg, hogy mikor lesz a társulat következő előadása. Még ma is fel tudok idézni párbeszédeket egyes darabokból. A korábbi kiadványok közül a labdarúgásról szólót érzem nagyon közelinek, hiszen nekem az életemet meghatározza a foci.

– Aktív ember, az írás mellett tévézik, dolgozott újságíróként nyomtatott lapnál, online hírportálnál, most rádiózik, beszélgetéseket moderál, podcastet működtet. Elégedett?

– Az igazság az, hogy rá is vagyok ezekre a munkákra kényszerülve. Pályámat nem laktam be úgy, ahogy kellett volna, és most már kijelenthetem, hogy ez nem feltétlenül volt az a pálya, amit szerettem volna. Ha újrakezdhetném, teljesen másképp csinálnám. A karrieremről úgy tartom, hogy 70-30 arányban csináltam olyan dolgokat, amiket nem szerettem, illetve szerettem. Az elmúlt közel harminc évben sokszor olyan emberekkel, felettesekkel kellett dolgoznom, olyan interjúalanyokkal kellett beszélgetnem, akiket legszívesebben orrba vertem volna. Olyan kompromisszumokat kellett néha kötnöm, amikről utólag, érett fejjel azt mondom, hogy talán nem kellett volna. Vagy másképp kellett volna. Bizonyos helyekről hamarabb el kellett volna jönnöm, nem kellett volna megvárni, hogy olyan sebeket kapjak, amiknek később is kárát láttam. Az újságírás, mint szakma, úgy alakult át az utóbbi években, és az emberi tudatlanság is egy olyan irányba tolja, amelyhez nekem egyre kevésbé van kedvem. Volt sok sikerélményem ezen a pályán, viszont, viccesen fogalmazva, lájkokból, vállveregetésekből és gratulációkból nem lehet gázszámlát fizetni. Persze, nagyon jólesik, ha értékelnek, ez büszkeséggel tölt el. És arra is büszke vagyok, hogy a hitelességemet meg tudtam őrizni ennyi év alatt is. Mostanában teljesen más dolgokon gondolkodom, mert szerintem sosem késő váltani.

– Mi az, amivel szívesen foglalkozna?

– Nekem történészdiplomám van, de nem voltam tanár, és nem mondom, hogy nem próbálnám ki azt is. Vagy például szívesen dolgoznék művelődési intézményben. Amit pedig már el is kezdtem, és szívesen foglalkozom vele, az a férfiöltözködés, a férfikultúra úgymond, él már egy ilyen jellegű Face­book-oldalam is (Ne légy tongyó – szerk. megj.), és TikTok-csatornám is van. Bár ez utóbbi tevékenység a színjátszásról szóló könyv írása miatt néhány hónapig háttérbe szorult.