– Nagyon sokan eljöttek az Egy közülünk elnevezésű beszélgetéssorozat újabb kiadására, amelynek ezúttal ön volt a vendége. Hogy érzi magát itthon, Csíkszentdomokoson?

– Nagyon jól, nyilván mindig hazajövök Csíkszentdomokosra, és mindig tárt karokkal várnak. Amikor itthon vagyok, igyekszem meglátogatni a rokonokat és a barátokat. Ha haza tudok jönni három-négy napra, utána feltöltődve megyek vissza Magyarországra. Voltak olyan éveim, amikor csupáncsak egy ünnepre tudtam hazalátogatni, mert nagyon tele volt a naptáram munkával: külföldi turnék, tanítások, zenélés, minden összejött, de nagyon hiányzott az otthonom. Egyik évben, amikor hazajöttem, azt kértem a szüleimtől, engedjék meg, hogy befogjam a lovat, mehessek fel a hegyek közé és kicsit szellőztessem ki a fejemet. Nyilván itt van a sógor, koma, jó barát, a rokon és mindenki. Hála Istennek, jó találkozni, mindenki örül. Tiszteletet érzek mindenki irányából, de én is így fordulok mindenkihez. Mindig felemelő érzés hazajönni.

– Kicsit menjünk a pályája elejére. Ön messze földön is ismert és elismert néptáncos sarja, Zsukás Guszti bácsi unokája. Ez a pályája kezdetén nehézséget vagy könnyebbséget jelentett?

– Inkább könnyebbséget, hiszen amikor a nagyapám neve bekerült a magyar táncházmozgalomba, és elkezdték megtanulni a táncát, a virtuozitását, akkor Magyarországon gyakran mondták rám: ő az unokája, tőle érdemes tanulni. Egy másik szempontból meg nagyon nehéz volt, mert Magyarországon teljesen más a munka-, az oktatási és a táncházmozgalmi rendszer. Nagyon nehéz volt beilleszkedni. Ezért nagyon is igyekeztem, de tényleg tele volt kínkeserves kihívásokkal. Természetesen minden feladatot vállaltam, nem ijedtem meg semmitől. Azt mondtam, hogyha azt meg mertem lépni, hogy itthonról úgy mentem el egyik pillanatról a másikra, hogy nem tudtak róla, akkor onnantól kezdve már semmitől sem ijedhetek meg.

– Amatőr néptáncosként kezdte pályáját itt a faluban, aztán a Hargita Népe napilapban látott újsághirdetés kapcsán került a Hargita Nemzeti Székely Népi Együtteshez. Ezúttal interjú jelenik meg táncos karrierjéről a Hargita Népe mellékletében. Mi történt a két megjelenés között?

– Röviden nagyon nehéz összefoglalni, hiszen nagyon sok minden történt. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a nevemet sikerült a magyar táncházmozgalomba úgy belepecsételni, hogy ha valahol elhangzik, akkor sokan felkapják a fejüket, hogy igen, ő az, tőle érdemes tanulni, meghallgatni, jó vele leállni, beszélgetni. A másik ilyen nagy dolog, ami a két megjelenés között történt, a rengeteg külföldi kapcsolat kiépítése, aminek nagyon örülök, mert Ausztráliától Új-Zélandig bejártam a világot, és mindezt a magyar néptánc szeretete által tehettem meg. Erre nagyon büszke vagyok.

– Élettörténete hasonlít a mesebeli szegény ember fiának történetéhez, aki elindul szerencsét próbálni, bejárja a nagyvilágot, sok-sok akadállyal...

– Amint korábban is szó volt róla, gyermekként itt táncoltam Csíkszentdomokoson, aztán következett a csíkszeredai Hargita együttes. A következő állomás Zalaegerszeg volt, majd a Budapest Táncegyüttes és a Honvéd Táncszínház. A profi pályafutásom befejezése után, hála Istennek, immár saját együttesem van. Őket tanítom, koreografálok, zenélek, így szűken összesűrítve. Szerintem kevés olyan ember van a világon, aki abból él, amit nagyon szeret, és az élete minden napját az tölti ki, amivel foglalkozik. Számomra nagyon nagy ajándék a Jóistentől, hogy azzal foglalkozhatom, amit nagyon szeretek. Igyekszem meghálálni mindenkinek, aki segített idáig eljutni és támogatott.

– A kezdetek után a táncosból koreográfus és különböző együttesek vezetője is lett. Számos díjban és elismerésben részesült. Mit jelent ön számára a népzene, a néptánc? Soha nem érdeklődött a társasági táncok iránt?

– Soha. Nagyon szeretek megnézni mindenféle más műfajt, de mindössze a kielemzés pillanatáig. Számomra a néptánc örökség. Mindig úgy éreztem, ez a hivatásom, és ha innen Székelyföldről elkerültem, akkor ezt kell képviselnem és továbbadnom. Ezért sem nagyon érdekelt más műfaj. A népzene, a néptánc számomra nyugtató, hiszen olyan gyönyörűen tele van harmóniával és hallgatható szépséggel, hogy párját ritkítja. Nem tudok olyan nemzetet, amelynek ilyen gazdag a néptáncos, népzenei kultúrája, mint a miénk. Erre is nagyon büszke vagyok. A tánc az életem, a kenyérkeresőm, a zene a szeretetet és a nyugalmat jelenti számomra.

– Mit gondol az otthonról, szülőföldről, családról?

– Mindig honvágyam van. Gyakran elgondolom azt, hogy kint mindent eladok és hazaköltözünk, de annak is tudatában vagyok, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Egyébként tényleg mindig nagy szeretettel fogadnak itthon, és kicsit zavar is – annak ellenére, hogy megtisztelő –, hogy ha megjelenek például egy-egy itthoni falusi tánccsoportnál, akkor mindenki sakkban áll, és a táncoktató azt érzi, hogy nem elég jó, nem elég ügyes. Pedig én is ugyanolyan vagyok, mint ő, ugyanaz vagyok, aki itthonról elment, csak szakmailag kicsit továbbléptem, de ugyanazt csinálom én is, amit ők itt kicsiben. A csa­­lád a legfontosabb az életemben. Hál’ Istennek, nagyon jó kapcsolatot ápolok az egész családommal, az itthon élő bátyámmal is rendkívül jó viszonyban vagyok. A kon­krét otthonom ma már Magyarország, hiszen ott alapítottam családot, ott van a két kicsi gyermekem, őket fel kell nevelni. Úgy gondolom, most már nem szakíthatom ki őket abból a közegből, de ha majd egyszer kirepülnek a családi fészekből, és mindenki a saját útját járja, s én még jó egészségnek tudok örvendeni, akkor szinte biztos, hogy ha nem is teljesen, de évente bár fél évre hazaköltözöm Csíkszentdomokosra.