Az idei enyhe tél kapcsán valóságos nosztalgiamozgalom indult. A „régi, rendes” telek felidézése minden szinten, minden fórumon, minden formában jelen van. Kesereg a jónép, hogy nincs hó, és hogy bezzeg mennyi volt 20 (30, 40, 50…) évvel ezelőtt. Az annak idején tapasztalt „tisztességes” teleket fotókkal, emlékekkel támasztják alá. Divat naponta posztolni a januárban nyíló hóvirágokról, a téli szivárványról, a fekete hegyoldalakról. Mindezt be­lengi valami keserédes nosztalgia és a lelkekben felsejlő hiányérzet. Mintha mindez elég lenne ahhoz, hogy bármi is változzon. Mintha elég lenne megállapítani, hogy nincs hó. Mintha azt gondolnák az emberek, hogy ha leírnak teljesen evidens dolgokat újra és újra ismételgetve, attól bármi is megváltozna.
Nem a visszaemlékezésekkel van bajom, hiszen én is szívesen nézegetem a téli fényképeimet, és szeretném húzni a szánkót a fiammal a fedélzetén. Ami nem hagy nyugodni, az, hogy ha ennyi embert zavarnak ezek a világban tomboló, fékevesztett és kezelhetetlennek tűnő folyamatok, akkor miért nem a cselekvés irányába mozdul el az emberiség. A ténymegállapításokon túl arról is jó volna olvasni, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy ne úgy legyen, ahogy van. Ki milyen felelősséget és feladatot vállal annak érdekében, hogy megváltozzanak a nem kedvelt jelenségek.
Olyat még sehol nem olvastam, hogy „hiányoznak a régi telek, ezért eladtam az autómat”. Mert lehet azzal ámítgatni magunkat, hogy nem egy emberen múlik a változás (ami szigorúan véve igaz is), csakhogy ha mindenki így vélekedne, akkor sohasem kezdődne el semmilyen pozitív irányú folyamat.
Ez természetesen az élet minden területére igaz, nem kell a klímavédelemnél megállnunk. A „kéne, jó volna, esetleg, meglátjuk” olyan kifejezések, amelyeknek semmilyen előremutató értéke nincs. A változás reménye feltételes módban megfogalmazva önmagában véve csupán olyan ténymegállapítás, aminek vajmi kevés haszna van. Mint azt mondani, hogy nincs hó, de jó volna, ha volna.
Mielőtt bárki kioktatással vádolna, leszögezem, én sem vagyok a gyors változtatások embere. Gyakran odázok el dolgokat, ám előbb vagy utóbb teszek azért, hogy jobban érezzem magam, és ne kelljen panaszkodnom valamiért. Mert panaszkodni ugyan lehet, és mi, magyarok különösen jók vagyunk ebben a műfajban, ám ha mélyen belegondolunk, van valami értelme, haszna? Elért már valaki bármit is pusztán azáltal, hogy megállapította valamiről, hogy nem jól van úgy, ahogy van? Nyilvánvalóan nem. Mert bár a pontos ténymegállapítás fontos bármilyen megoldandó helyzetben, önmagában pont olyan, mint az időjárás miatt elégedetlenkedni. Teljesen haszontalan.
Hogyan kezdjem el? – kérdezheti a kedves Olvasó. Szerény javaslatom, hogy a közvetlen környezetében nézzen körül mindenki. A nagy dolgok ugyanis mindig, kivétel nélkül valami kisebből indulnak ki, az élet keletkezésétől a klímaváltozásig. Ha minden egyes nap teszünk valamit azért, hogy a környezetünk, az életünk szebb, jobb, elfogadhatóbb legyen, akkor nem marad el a jó irányú változás. Ebben az esetben pedig végképp értelmetlenné válik majd minden panaszkodás.