– Bő két és fél évtizedes magyarországi pályafutást tud maga mögött. Mi hozta haza?

– Néhány évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy az nem lehet, hogy többet éljek máshol, mint itthon. Hiszem, hogy van gondviselés, hogy amikor egy gondolat elindul benned, nagyon vágysz valamire, akkor lesz lehetőséged változtatni. Nagyon örülök, hogy hazajöhettem. Szóval a vágy hozott haza, a lehetőséget pedig a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi programja adta, amely a határon kívüli magyarok támogatásával foglalkozik. Akik itt ösztöndíjban részesülnek, az elszakadt területeken, a szórványban tevékenykednek, a helyi magyar közösségekben. Én Segesváron, a tömbszékelység széléhez közel dolgozom.

– Mivel foglalkozik tulajdonképpen?

– A Gaudeamus Alapítvány a fogadó szervezet. Segesváron van egy kollégium, ahol legfőképpen a magyar bentlakó gyermekek délutáni felügyeletét látom el, segítem őket a tanulásban. Az alapítvány a magyar közösség kulturális életével foglalkozik, kiállításokat, könyvbemutatókat, előadásokat is szerveznek, ehhez is kapcsolódom igény szerint, valamint a 30 éves Kikerics néptáncegyüttesnél én viszem a nagyobb csoportokat Bognár Zsolt kollégámmal közösen. Lassan véget ér az év, amire az ösztöndíjat kaptam, de újra lehet pályázni, és én remélem, hogy folytathatom, amit itt elkezdtem.

– Hogyan fogadják a szórványban a hagyományőrző tevékenységet?

– Azt gondolom, hogy a népi kultúra a szórványban még nagyobb támasztékot jelent. Segesváron a néptáncos gyermekek köré épül egy nagyobb szülői, nagyszülői közösség, jelentős tényező ez a városi és környékbeli magyarok életében, a megmaradásban úgy, hogy egy többnemzetiségű térségről beszélünk. Ezért nagyon fontos az említett alapítvány és az, hogy a Mircea Eliade Főgimnáziumban van magyar tagozat. Küzdelmes a pedagógusok munkája annak érdekében, hogy a szórványból kigyűljön a gyermeklétszám, és hogy meg tudják tartani az osztályokat. Én tényleg azt gondolom, hogy talán sokkal több erőfeszítésre van szükség ott, mint a tömbmagyarságban. Én is pedagógus vagyok, és azt mondom, le a kalappal előttük!

– Hányan táncolnak például a Kikerics néptáncegyüttesben?

– Én 80-90 fiatallal foglalkozom, az együttesben több mint 130 gyermek táncol. Van felnőttcsoport is. Segesváron viszonylag kevés a magyar, sokan jönnek Fehéregyházáról és Búnból.

– Azt mondta, hogy maradna továbbra is itthon.
– Igen, szeretnék. Nagyon jól érzem itt magam. Teljesen más minőségű az életem itthon. 

– Milyen értelemben?

– Hadd meséljek el valamit. Az idén március 15-ét Kolozsváron töltöttem, és ott voltam a főtéri ünnepségen, hatalmas élmény volt. Az esti gálaműsor során fogalmazódott meg bennem, hogy itthon még a himnuszt, az egyéb, nemzeti ünnephez kapcsolódó dalokat is másként éneklik, más a hangsúly, más a jelenlét. Nekem nagyon szükségem volt erre a megerősítésre, mert lehet, hogy kicsit el is fogytam a nagyvilágban. Most úgy érzem, mintha töltőre tettek volna. Mert itt bármi is történik velem, mindenből kapok valami pluszt. Dolgozom és közben fel is töltődöm, itt mindenről azt érzem, hogy más a súlya, más a fogása, valahogy minőségibb.

– A táncoktatáson kívül van még tánc mostanában az életében?

– A Magyar Művészeti Akadémiánál is nyertem egy ösztöndíjat, a feladatom az erdélyi női cigánytáncok módszertanának kidolgozása és az a cél, hogy a harmadik év végére létrejöjjön egy jól használható adatbázis, amelyben leírások, módszertani és oktatófilmek lesznek. Több mint huszonöt éve foglalkozom a cigánytáncokkal, és összegyűjtöm, amit gondolok, tudok erről. Most itthon bőven van lehetőségem a szenterzsébeti cigányokkal találkozni, Szászcsávásra – ezzel a tánccal volt a legtöbb dolgom – is gyakran el tudok jutni. Nagyon kényelmes ez így, hogy itthon dolgozhatok, és azzal, amit szeretek. Végleges döntést a hazaköltözésről még nem hoztam, de addig maradok, amíg kapok ilyen lehetőségeket.

– A család hogy viszonyul ehhez?

– A férjem (Dresch Mihály Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas dzsesszművész – szerk. megj.) maximálisan támogat, lévén művész, nem úgy működik, mint egy átlagember (nevet). Látta rajtam, hogy szükségem volt a változásra, most látja rajtam, hogy mennyire jól érzem magam, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb az életem. A fiam pedig már a saját útját járja, Budapesten, a Zeneakadémián tanul.

– Néhány éve a megye délnyugati peremén, Kissolymosban vettek házat, most ott él. Mennyire sikerült a helyi közösségbe beépülni?

– Nagyon jó kapcsolatot ápolok a helyi lelkésszel, polgármesterrel, azt gondolom, ráéreztek, hogy lehet abban valami lehetőség, hogy hazajöttem. Heti rendszerességgel foglalkozom a gyermekekkel, bekapcsolódtam az iskola tevékenységeibe, szerveztem már farsangi mulatságot, táncházat is.
– Nemcsak a munkája, hanem az élete is a hagyományok, a népi kultúra értékei köré épül. Hogyan látja ezt az utat mostanában?

– Engem ez tart meg. És azt hiszem, hogyha én jól érzem magam, és erre irányítom az emberek figyelmét, akkor lehet, hogy ők is jól fogják érezni magukat ebben a történetben, a hagyományápolásban. Hogy így éljenek meg hétköznapokat, ünnepeket, hogy ne aprózzuk el, adjuk meg a módját. Mert így érdemes, mert így történik meg velünk valami, emelkedettebb hangulata lesz egy rendezvénynek, egy családi eseménynek, de egy pillanatnak is akár. Nekem fontos apró ünnepeket teremteni, amelyek tovább-billentenek a hétköznapi dolgokon. És erre a hagyomány mindig nyújtott lehetőséget. Adjunk időt, amihez idő kell, vegyük észre, mi az, ami fontos, és amellett ne menjünk el. Engem ebben segít az, hogy a hagyományos dolgokra odafigyelek, és próbálok így élni.
 

Lőrincz Hortenzia hatévesen kezdett el táncolni Székelyudvarhelyen, később a Venyige és a Pipacsok néptáncegyüttes oszlopos tagja lett. Hivatásos néptáncos pályafutását a Magyar Állami Népi Együttesben kezdte, elvégezte a budapesti Táncművészeti Főiskolát, majd szólótáncosként és táncoktatóként, koreográfusként tevékenykedett. Minden lehetséges szakmai elismerést begyűjtött már, többek között Örökös Aranygyöngyös táncos, és kétszer is megkapta az Osskó Endréné különdíjat, amely a legjobb női táncosnak jár.