Így indult hat évvel ezelőtt egy budapesti tanulmányi kirándulásunk. Az egy hét tele volt csupa-csupa jó élménnyel. Főként utólag látjuk így: amolyan trehány, de igazi diákok voltunk, akik kevesebbet tanultak, mint szórakoztak. Ha az az egy hét másra nem is volt jó, arra igen, hogy az addig mufurc kollegiális kapcsolatokat talán életre szóló barátsággá kovácsolta. Kezdetben családnak neveztük a közösségi oldalon a csoportunkat, néhány személy lemorzsolódása után már csak a nagyon erős „köldökzsinór” köt össze minket. Azóta gyakran együtt járunk szórakozni, kikapcsolódni, időnként társasozni, piknikezni, grillezni. 
Legutóbb a közeli Hargitafürdőn kerestük a májusi napsugarakat. A délutáni órákban érkeztünk az üdülőtelepre, amelynek a központjában parkoltunk, majd onnan gyalogosan indultunk a Kossuth-sziklához. A napsugarak nem igazán kacsingattak ránk, de a hűvös szélben már annak is örültünk, ha nem esik az eső. Örömünket útközben ugyancsak a napsugarakat kereső virágok fokozták. Közben ment a szokásos élcelődés és bolondozás. Aztán a „hegy” alatt zaboztunk, azaz a sziklához közeli filagóriánál terült az asztalka. Elővettünk némi harapni- és innivalót, majd az elmúlt hat évben készült fotóinkkal elevenítettük fel emlékeinket, s hangos kacagással tartottuk távol magunktól a medvét. A sziklára felérkezvén örültünk a nem hétköznapi látványnak, de közben ismét csak élcelődtünk, kifiguráztuk a tériszonyosokat, szóval iszonyúan jól éreztük magunkat. A település központjába visszaérve sem unatkoztunk. A madárlátta elemózsia elfogyasztása közben egy arra járó néni beszólásai nevettettek meg. Többek között azt mondta, mindent lefotózott, de udvarhelyiként rólunk, csíkiakról, nem készít fényképet. Hargitafürdőről a városba visszatérve a nyolcadik könyvvásáron kötöttünk ki. A gazdag kínálatot az érdekes könyvbemutatók és a vagány esti programok színesítették. A nap zárásaként az egyik kávézóban koccintottunk.
Szeretek utazni, új helyeket felfedezni, szebbnél szebb tájakat látni, de a fent vázolt élmények azt erősítik meg bennem, hogy az őszi ködös, a hideg téli és a hűvös tavaszi időjárás, illetve más nehézségek, nyűgségek ellenére is jó nekünk itt lakni. S ha csak egy szabad délutánocskánk van, akkor is megéri kimenni. Nagy ajándékunk, hogy van is, ahová. Az állandó zsörtölődés és panaszkodás helyett húzzuk fel sportcipőnket, és találjuk meg a zöldben a jókedvünket! Már dúdolom is a Bagossy-dalt: „Csak a pillanat van, nem szédít, összevarr minket, megszépít / Gyere, mondom, hogy ez nem London / Itt nincsenek karcok a felhőkön folyton / Gyere, nézd el, hogy itt nem az ésszel / Nyílnak az ajtók, és az álmod el is rajtolt / Csak a nap felé nézek igazán.”