– Mikor és hogyan alakult ki a lovak iránti szereteted?

– 2016-ban kezdtem el lovagolni, alig négyéves koromban. Édesanyám beíratott az első alkalommal megszervezett Lófő lovastáborba. Nemrég néztük végig a képeket, hogy milyen kicsi is voltam akkoriban, és bár nem szerettem, a táborban minden délben lefektettek pihenni. Az első tábor után nagyon vágytam ismét lovagolni, és tudtam, hogy folytatni akarom. Abban az évben egy másik lovastáborba is beírattak, azóta folyamatosan lovagolok. Amúgy szerintem örököltem a lovaglás iránti szenvedélyemet, mert nagytatám is imádja a lovakat, és anyai ágról az összes nagybácsim „lóbolond”. Hatéves voltam, amikor részt vettem először a csíksomlyói lovas zarándoklaton, és sikerült is végigcsinálnom az oda-vissza utat, nyeregben maradtam végig, pedig ez többnapos, felnőtteket is próbára tevő kihívás.

– Mi az, amire megtanítottak téged a lovak?

– A ló megtanít türelmesnek lenni, főleg, amikor én tanítom be. A lovam egy négyéves kanca, amikor kaptam, együtt tanultuk meg a lovaglás művészetét, úgy kellett bánjak vele, mint édesanyám velem, amikor járni tanított – lépésről lépésre, türelemmel. A ló érzi, hogy tisztelik, és azt is, hogy mennyire szeretik. Minden mozdulatunkat ismeri, megérzi, ezáltal megtanultam az érzelmeim kimutatását és kontrollálását is. Felelősséggel is tartozom iránta, hisz a versenyeken egymásra vagyunk utalva, egymásra kell vigyázzunk a versenypályán, ott csak mi ketten vagyunk, egymásért. A saját lovamat Szellőnek hívják, és főleg díjugrató versenyekre járunk, ahol bemutathatjuk tudásunkat. Kisebb-nagyobb eredményeket értünk el eddig, de nem is a győzelem a fontos, hanem az, hogy ott legyünk.

 – Miért jó lovagolni, mit kapsz ezáltal?

– A lovaglás nyugalmat ad, és persze feltölt. Amikor felülök a ló hátára, szabadnak érzem magam. A szél fújja a hajamat, és azzal együtt mindent, még az iskolai nehézségeket is egyből elfelejtem. Szerintem csodás érzés!

– Mióta versenyzel?

– A Lófő Lovasudvarnál kezdtem el lovagolni tanulni, egészen kicsi koromban, ezért viszonylag fiatalon, olyan nyolcéves koromban kaptam először lehetőséget a lovasudvar vezetőjétől, Demény Elemértől – akit mi csak Öcsinek szólítunk –, hogy részt vegyek egy versenyen. Ez csak amolyan házi verseny volt, amit más környékbeli lovardákkal közösen szerveztek, nem is volt igazán nagy tétje. Én főleg díjugrató versenyeken vettem részt eddig, azt nagyon szeretem, teljesen más, mint a sima lovaglás, sokkal bonyolultabb, technikásabb, sokkal nagyobb ügyességet és összhangot követel.

– Hogy jutottál el a Nemzeti Vágtára?

– Ebben az évben jött egy új lehetőség. Öcsi bízott bennem, és felajánlotta, hogy vegyek részt a Nemzeti Vágtán, de előtte még minősíteni kellett magamat, jogot szerezni a vágtán való részvételre. Magyarországra utaztunk, és elkezdtem a felkészülést, hiszen ide nem mehettem a saját lovammal, mivel az nem póni, és nem is versenyló. Augusztusban utaztam ki Köveskálra. A lovat Hajdú Jánosné Eszter biztosította, és ő is készített fel a versenyre. Augusztusban fogtam neki az edzéseknek Ragyogóval, a kis termetű lóval. Eleinte nagyon furcsa volt, de aztán csak kezdtük megszokni egymást. Az Abonyi Vágtán azonban a lovam nem akart versenyezni, semmiképpen nem tudtam a rajtvonalhoz állítani, ezért kizártak a versenyből. Nagyon elszomorodtam, de az edzőim, Eszter és Öcsi, valamint édesanyám támogatásával másnap átutaztunk Hernádkára, ahol augusztus 6-án zajlott a 11. Borsodi Vágta, mely a szilvásváradi Nemzeti Vágta Hernádkak-Belegrádi előfutama volt. Ott 3. helyezést értem el, ezzel pedig továbbjutottam a Nemzeti Vágtára. A verseny után néhány napot pihentem, utána ismét nekikezdtünk az edzéseknek, a felkészülésnek.

– Hogyan értékeled a teljesítményeteket? Milyen volt számodra a verseny?
– A Kishuszár Vágta előfutamában kiestem, de nem bánom, mivel tapasztalatot szereztem, és már van, amiből építkezzem a jövőben. Úgy gondolom, hogy egy ilyen magamfajta, egyszerű székelyföldi kislánynak már az is nagy teljesítmény, hogy tizenegy évesen részt vehet egy ilyen eseményen. A hangulat és maga a verseny közbeni adrenalin hihetetlen volt! Megtapasztalni, átélni mindezt elmondhatatlan élmény, amit sosem fogok elfelejteni. Nem adom fel, és mindent megteszek azért, hogy jövőre megint ott legyek, és még jobb eredményt érjek el. Nem is lett volna igazi öröm, ha egyből nyerek, jobb, ha fokozatosan érem el a célt. Fő célom ugyanis, hogy megnyerjem a Nemzeti Vágta Kishuszár futamát. A Nemzeti Vágtán szülőfalumat, Korondot képviseltem, Korond versenyzőjeként léptem pályára, és nagyon büszke is vagyok rá, hogy innen származom.

– Hogy fogadták a tanáraid, barátaid a Nemzeti Vágtán való részvételedet?

– Mindenki nagyon büszke rám itthon, Korondon, ami igazán jólesik. A volt osztálytársaim és a tanító nénim is nagyon szurkoltak nekem. Az új iskolámban, Székelyudvarhelyen, a Tamási Áron Gimnáziumban is több tanár gratulált, és a sok hiányzásomat is elég jól tolerálták. Persze be kellett pótolnom a lemaradást, hiszen a tanulás a legfontosabb, de a hétvégéket és a vakációkat továbbra is a lovaglás tölti ki, főleg, ha az idő is kedvező.

– Milyen terveid vannak? Szerepel köztük lovaglás?

– A terveim között a lovaglás az első helyen szerepel. A vakációkban Magyarországra fogok utazni, hogy minél többet tudjak gyakorolni Ragyogóval, minél több időt töltsünk együtt, jobban összeszokjunk, hogy a 2024-es Nemzeti Vágtán legalább a döntőig eljuthassunk majd.