Tánczos Vilmos erdélyi magyar néprajzkutató, tudományszervező. Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe című írásának bővített, javított kiadása a Székelyföld Alapítvány gondozásában jelent meg Csíkszeredában, 2019-ben. A szerző Csíkszentimrén született, de gyermekkorát Csíkszentkirályon töltötte. A középiskolát a csíkszeredai 1-es Számú Líceumban (ma Márton Áron Főgimnázium) végezte, egyetemi diplomáját pedig a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán szerezte. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg a BBTE Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékén. A szerző saját apjáról, Tánczos Simonról ír. Amint azt az előszóban említi, „az a világ, amiről ez a könyv szól, egy 20. századi csíki székely ember világa, akiről talán elmondható, hogy még a hagyományos keretek között élte le életének első felét, majd fokról fokra találkozott a modernitással, és végül a posztmodern korban lett öregemberré”.
A könyvet apja életmódja, gondolatvilága ihlette, hisz a néprajzkutató fontosnak tartotta, hogy ezeket a történeteket lejegyezze, melyeket végül apja nyolcvanadik születésnapjára ajánlott, bár mint hangsúlyozza, egyedi emberképet ábrázol és mutat be. Nekem kapásból két dolog miatt is elnyerte a tetszésemet ez a monográfia, és valamelyest – talán jobban, mint mások – közelinek érzem magamhoz.
Az első ok, amiért tetszik a kötet, az, hogy Csíkszentkirályon élek, itt nevelkedtem, kötöttem barátságokat és ismertem meg a falu történelmi részeit, a rájuk jellemző – vagy legalábbis általam jellemzőnek vélt – személyekkel. Ezt azonban csak az érti, aki maga is szentkirályi, ugyanis falun belül Poklondfalva, Tiva és Kincseszeg egyfajta önálló identitással rendelkezik. Aztán ott van a falun kívüli, a szomszéd településekkel szemben tanúsított, időnként erősen megnyilvánuló, véleményem szerint felsőbbrendűséget kifejező magatartás. S bár ezt alaptalannak érzem a többi településsel szemben, hát mégiscsak van egyfajta szentkirályiság az itt élőkben, és ez vitathatatlanul tetten érhető. A szerző arról is ír, hogy miért nevezték a szentkirályiakat szurkosoknak, a szentgyörgyieket szőrfüveseknek és így tovább. E két jelzőt rám is gyakran használták, előbbit azok, akik szentkirályiként ismertek meg, utóbbit nagyapám használta, ugyanis Csíkszentgyörgyön töltöttem első két életévemet.
Visszatérve a szurkos és a szőrfüves megnevezésre, a szentkirályiak a folyamatos erdőlés miatt kapták a gúnynevet, míg a szentgyörgyiek a közeli dombok gyenge minőségű kaszálói miatt, ahol csupán szőrfű nőtt. Nos, napjainkra e fontos jelzők lassan üres frázisokká váltak, már csak az idős generáció képviselői számára hordoznak jelentést – a modern technológián nevelkedett fiataloknak nem sokat mond az, hogy valaki szurkos-e vagy szőrfüves. 
A második szempont a korai gyermekéveimre vezethető vissza, ugyanis nagyapám erőteljes hatást gyakorolt rám, hiszen egészen ötödik osztályig a nagyszülői házban nevelkedtem. Jó első osztályos koromtól (de már előtte is) folyamatosan emlékezetemben él, hogy szekéren jártuk a falut, erdőt és mezőt. Az évek múlásával, ahogy erőben gyarapodtam, nagyapám már egyre több munkát osztott ki nekem, amit így utólag cseppet sem bánok. A rohanó világban néha jó visszatérni a mezei vagy egyáltalán a háztájéki fizikai munkához – olyankor kissé kiszakadok a hétköznapok mókuskerekéből, az elméletibb, elvontabb világból.
Nagyapám azóta már elhunyt, viszont a könyvet olvasva felelevenedtek bennem a közös, többnyire munkával töltött mindennapjaink. A könyv főszereplője sem él már, de a karakterleírásokban szinte tűpontosan a nagyapámra jellemző székely virtust jeleníti meg: ott a konokság, az egyszerű paraszti világ időnként kegyetlen valósága, amiben a csíki székely embert a kommunizmus, a kemény csíki telek formálták erős és kitartó, olykor-olykor makacs jellemmé. 
Nos, elég sokat másoltam ezekből magam is, a könyv egésze jó tükröt tartott számomra, eddigi életem számos miértjére rávilágított.