Egyszer volt, hol nem volt, régen, amikor még macskaköves utcákon koptatták vasalt kerekű szekereiket az emberek az erdélyi kisvárosokban, és a hosszú téli estéken csak a gázlámpák és gyertyák fénye szűrődött ki az ablakokon, volt egy apró házacska. Abban lakott egy kislány a nagymamájával, aki mézeskalácssütésből élt.
Ida volt a kislány neve, és már nyolcévesen olyan ügyesen gyúrta a tésztát, sirítette, vágta formára, tette kemencébe, díszítette a mézeskalácsokat, hogy egy felnőtt is megirigyelhette volna! Főleg a téli időszakban volt sok dolguk: ekkor fogyott a legjobban a portékájuk, amelyet nem üzletben árultak, hanem kint a piactéren. Volt egy apró kis bódéjuk, ahová csak egy ember fért be: vagy Ida, vagy pedig Nagyi állt benn, a pultocska mögött, a másikuk pedig a melegített téglákat hozta, hogy az árus karikára ne fagyjon. A bódéban keskeny polcokon sorakoztak a szebbnél szebb mézeskalács szívek, babák, házacskák; de Ida szeretett állatokat is formázni: lovacskát, macskát, kutyát. A szüleik kezét rángató kisgyerekekre mindig rámosolygott, és tudta már előre, melyik alkotását fogja választani az a sápadt, kis, szőke kisfiú, a dundi, göndör hajú kislány vagy éppen az első szerelmének tükrös szívet választó legény.

Ida szerette a vásári hangulatot, a muzsikáló kút mellett üldögélve szokta megenni ebédjét: almát, diót, friss cipót, s mielőtt ismét beült volna a bódécskába, még gyorsan körbeszaladt a többi árus között. Egyik ilyen alkalommal, karácsony előtt néhány héttel a már összepakolt baromfivásáros részre tévedt. Már fordult is volna vissza, amikor fehér tollcsomóra lett figyelmes egy ottfelejtett láda mögött. Közelebb hajolt, s hát egy csapzott, átfagyott csürkét talált. Gyorsan levette válláról a nagykendőt, bebugyolálta az elalélt jószágot, s magával vitte.
Nagyi először nem volt elragadtatva az új lakótárstól. De mikor látta, hogy unokája milyen szépen, gyöngéden és türelmesen gondozza az állatot, megtelt a szíve melegséggel. Néhány nap múlva a csürke életmagra kapott: hálásan kárált a finom falatokért, és mindenhová követte Idát. A kislány gyakran ölbe vette, mesélt neki, simogatta fényes tollait. Ahogy egyszer ott üldögélnek a csempekályha mellett, az adventi időszak megfeszített munkájának szünetében, Ida gondolt egyet, és a sütésre előkészített újabb adag tésztából ügyesen csürkéket formázott. Másnap a bódéban ezek a mézeskalácsok fogytak a legjobban: hiszen senkinek nem volt hasonló! Csodájára kezdtek járni a környékről. Még messze földről is érkeztek kereskedők egyenesen Idáékhoz, és jó áron felvásárolták a portékájukat. Ez a karácsony volt az addigi legsikeresebb: nem tudtak annyit sütni, hogy nap végére akár egyetlen mézeskalács csürke is rajtuk maradjon. Itt kapható a Székely Csürke mézeskalács? – kérdezgették egymástól a vásárlók, és egymásnak adták volna a kilincset, ha lett volna a bódén ajtó…

Ez a legjobb karácsony, nevetett Ida Nagyira. Annyi pénzt kerestünk, hogy boltot nyithatunk a főtéren, nem kell többé fagyoskodni, kemencében melegített téglákat hordozni a bódéba!
Így is lett. A Székely Csürke pedig továbbra is nagy becsben volt tartva, szabadon sétálgatott az üzlethelyiségben, mézeskalács képmását majszoló gyerekek és gazdái nagy örömére.
Ha azóta is sétálgatna, az én mesém is tovább tartott volna!