Hirdetés

A kislány, aki Istent játszott

Körülbelül egy évvel ezelőtt hosszú kínlódások közepette elhatároztam, hogy szeretnék valami újat kipróbálni. Nem először beszélek és írok róla, hogy mennyire nehéz volt hazaköltözni a szülőfalumba, onlájn „járni” egyetemre, kiszakadni a barátaim és a kortársaim társaságából. Viszont szeptemberben jött egy lehetőség, hogy néhány napra utazzunk el dolgozni Németországba a legjobb barátommal.

Demeter Adél-Hajnalka
Becsült olvasási idő: 2 perc
A kislány, aki Istent játszott
Fotó: Demeter Adél-Hajnalka

Nagy döntés volt, igazi kilépés a komfortzónámból, de elhatároztam, ha más is meg tudja csinálni – sőt, jobban mondva ezt választja –, akkor én sem halok bele, tíz napig még fél lábbal is kibírom. Valahol az a kérdés is ott motoszkált a fejemben, hogy mi történik a „dicsekvő Nyugaton”, ha épp nem több tízezer idegen társaságában és turistaszemüvegen keresztül nézem, mondjuk, Frankfurtot, Münchent vagy Lipcsét.
Visszaemlékezve úgy látom: kihagyhatatlan lehetőség volt, óriási tapasztalatot szereztem – bár tény, vissza nem mennék. Hogy miért? A véleményem talán nem teljesen hiteles, hiszen kíváncsiságból és unaloműzésből dolgozni nem ugyanazzal a felelősséggel és odaadással jár, mint a mindennapi kenyér megszerzése.

Demeter Adél-Hajnalka

Tudomásom szerint a külföldi munkának a rendszerváltás után nőtt meg a „presztízse”: ’89 után sokaknak kizárólag Magyarország volt az úti céljuk, a születésem előtti és utáni öt évben a környező falvak lakossága az iparosítás időszakához hasonló drasztikus csökkenésnek indult. Én 2000-ben születtem, épp időben a századforduló előtt, viszont szinte egyedüliként az egész Homoródmentén. Ezért korábban kezdtem az óvodát, alig töltöttem be a hatot, mielőtt iskolás lettem, sőt engem már rég nagykorúvá avattak a középiskolában, mire betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Persze az élet 2000 óta némiképp változott, a demográfiai adatok és a hazaköltözők száma pozitív irányban kezdett elmozdulni, ma már többen jelentkeznek egyetemre, majd költöznek onnan vissza, mint a véglegesen külföldre vándorlók. Látszólag ez az irány, mégsem teljesen pozitív.
Romániában rengetegen élnek itthon, de csak papíron. Többnyire külföldön tartózkodnak, ott fizetnek adót, s élik a mindennapjaikat. Vagyis csak élnék, ha tehetnék. Csekély, tíznapos tapasztalatom azt igazolja, hogy a „kétlaki” élet könnyebbnek tűnik, mint a végleges elgyökértelenedés, de hosszú távon felemészti az embereket. Ma már sokan felismerik, hogy jobb párban, barátokkal, családtagokkal indulni útnak, és kevesebb a nagy amerikaiálom-szerű képzelgés is: a tíz, húsz évvel ezelőttiekhez viszonyítva ma már nem dicsekednek a külföldön dolgozók, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy pénzért mennek, nem a jobb életért.

Demeter Adél-Hajnalka

Münchenben gyakran összeültünk, ha volt néhány óra szabadidő – érdekes, hogy a határokat elhagyva, szinte akaratod ellenére próbálsz integrálódni, ami azzal jár, hogy eltávolodsz, külső megfigyelőjévé válsz az otthoni dolgoknak. Egyik beszélgetés során feltevődött a kérdés, hogy ki miért van ott, miért dolgozik. A külföldi munkának ez is egy szomorú és nagyon nehéz velejárója, hogy nincs cél vagy valamilyen törekvés, eszmei érték, amiért dolgozol. Csak el kell végezni a feladatokat, mert nélküle nincs fizetés. A válaszok közé bekerült a közös lakás, esküvő, új autó a gyereknek. Sorolhatnám még, de összességében olyan dolgokról volt szó, amelyek a mindennapi élet nagyobb költségeit jelentik. A barátnőmmel mi csak hebegtünk-habogtunk, hogy nincs is konkrét vágyunk, csak jöttünk, jó lenne kirándulni, elmenni valahová messzire ebből a pénzből.
Elszomorító volt kimondani, hogy mennyire más valóságban élünk. Van valami nagyon nehezen megfogalmazható abban, hogy a saját környezetükből elszakadó anyák és apák, férjek és feleségek, de a magányos, pár nélkül maradt fiatalok is minden tervükben, vágyukban és verejtékes munkájukban hazavágynak. Oda kötődnek, ahová néhány év múlva már alig kötheti őket valami. Olvastam erről egy jó könyvet, a román nemzetiségű Dan Lungu írótól, A kislány, aki Istent játszott. Ajánlom mindenkinek, aki szeretné a megítélés helyett inkább megérteni a körülötte élő emberek magasan nagy százalékát.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!