Hirdetés

Hibrid valóság

HN-információ
Mert semmi sem az, aminek látszik. És ennek immár jó ideje. Lassan két éve élünk a vírus fogságában. Hol mi húzzuk a rövidebbet. Hol megint mi. Mert csak látszólag szabadulunk az ördögi körből. Mintha minden arról szólna, hogy nekünk, a teremtés koronáinak kell szívnunk. Akkor miféle királyok vagyunk, ha mégsem uralkodhatunk?! A legkisebb hatalmi egységekül, önmagunk főnökei sem lehetünk, annak ellenére, hogy az „álladalom” és a nagyvilág társadalma is az egyének atomjaira épül?! Belőlünk tevődne össze minden. Tulajdonképpen. Állítólag. Egyfajta „népfelség” vagyunk, de mindössze annyi a dolgunk, hogy megtanuljuk elviselni a rabszolgasorsot, mert ennél e pillanatban feljebb nincs. Most nincs. Ha az önfeladást követően mégis megmaradunk, akkor jöhet egy boldogabb kor. Ha a kórnak végre-valahára leáldozna. De vajon így lesz-e? Sokat kétkedtem és sokat reménykedtem az elmúlt időszakban. Gyakran előfordult, hogy azt mondtam magamban: na, ezzel vége, szabadok lettünk, s immár térhetünk vissza a megszokotthoz. Hogy aztán pár nap múltán ismét érkezzék valami olyan hír, meg a mögötte érvénybe lépő rendeletsor, amely megerősítette bennem a további bizonytalanságot, hogy egyáltalán valaha is visszaállunk a hagyományos menetbe… Lassan oda jutunk, hogy csak emlékfoszlányok, az oral history segítségével tudjuk rekonstruálni a félmúltat, amikor még „rendben levő” volt minden. Vajon milyen is volt azelőtt? Ez előtt? Mi előtt? Nagy az emlékezői felelősségünk, mert lesznek következő nemzedékek, amelyeknek át kell adni a letűnt világ bennünk rögzült képét. A rekonstrukció végett. Túl azonban a pesszimizmuson, most amikor a fiók mélyére helyezem az egyéniesített textilmaszkokat, s előszedem a boltit – erősen utálom ezt az orvosi halványkék izét, meg a FFP-2-es szűrővel ellátott szájkosarat –, mégiscsak reménykedem. Egyrészt, mert év elején így szokás, és ideje van a fogadalmaknak, de csak azért is. Ritkán olvasok járványról szóló értekezéseket, nem érdekelnek túlságosan sem a pro, sem a kontra érvek. Az „igazi” és az „önjelölt” okoskodók állandó „koncertje” miatt vagyunk ott, itt, ahol most. Én a magam részéről megtettem mindent, ami ilyen esetben elvárható. Felvettem az oltásokat, a családtagjaim is. És nem ágáltam túlságosan egyik oldalon sem. Szorongással figyeltem a környezetemet, mert nem tudtam mire vélni azt a „szakértelmet”, amelyet gyakran közeli rokonaim és ismerőseim terjesztettek. A székely ember átlaga egy kicsit félrement ebben az időszakban, nem hitt a szemének, nem hitt az orvosoknak, nem hitt a felelős vezetőknek, hanem furcsa módon a világháló szubkultúrájából táplálkozott, és újabb szubkultúrát teremtett a bugyorban. Abban is élt. Nem győztem levakarni a közösségi hálón és elektronikus üzenetek formájában rám zúdított, hitelesnek tetsző, de ellenőrizhetetlen és jót akaró „kútfőket”. Véreink minimális kommunikációs ismeretek híján nyomatták körbe a sok marhaságot, mígnem maguk is elhitték… Vajon mit? Maguk sem tudják pontosan, hogy mit, de tömény anti-vaxxerségben nyilvánult meg a zöm. Úgyhogy keveset tudok az összeesküvés-elméletekről. Én nem esküszöm össze, szét sem, és nem erősködöm. Viszont az majdnem biztos, hogy sokan élik meg a mai valót az internet mankója segédletével. És emiatt hibrid lett a valóság is. A miénk. De mégsem. Azok a jelenben tébláboló micsodák?... Kicsodák?... Mi vagyunk. Ekkorkák. Tehetjük-vehetjük. Oszthatjuk-szorozhatjuk. Ennyi meg annyi. Ennyi vagyunk. Mindössze. Vogymuk. Mindenek mellett, mindennek ellenében én annak a mértéktartó immunológusi/epidemiológusi véleménynek hiszek, hogy a három oltás elégséges. Több nem kell. A veszélyeztetett korosztályokat, a fertőzésnek maximálisan kitett munkavállalókat, az aluloltott országok népét kell a következő hetekben-hónapokban oltani. Jöhet a delta, az omikron, meg a deltakron, így léphetünk túl a járványon. Fertőzés- és egyéb veszély a későbbiekben is lesz. Az majd a jövő zenéje. Viszont ezen a hibrid valóságon túl kell jutnunk, ahová a világháló szubkultúra és hagyományos makacsságunk juttatott. Hogyan fogunk egyesülni kulturálisan, a társadalmi élet színterein, azok, akiknek van vakcinafelvételt igazoló QR-kód a telefonjában vagy a zsebében, azokkal, akiknek nincsen ilyenjük, s nem is lesz? Milyen analóg világban élünk majd újólag? Lesznek oltatlan munkaközösségek? És oltottak? Immunizáltaknak tartanak majd előadásokat, istentiszteleteket, meg sportmérkőzéseket? Valóság azonban csak egy van. Egyetlen élet. A való és a szimuláció nem fedheti egymást. Ezt a tudatos hasadást kell kiiktatni, míg összeáll bennünk a jelenlevő és igazi létezés a jelenben, s annak egyszeri képe.

Simó Márton



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!